ÚT A TUNDRÁN ÁT

2015

Egy magányossá vált horgász kalandtúra naplója.

 

 

 

Elvarázsolt az északi vadon szépsége, és kihívásokat nyújtó vadsága, amikor 2012-ben egy 4 fős társaság tagjaként eljutottam a Finn lapföld Käsivarren vadon nemzeti parkjába. Az ott átélt 21 nap túra és horgász élményei  teljesen megfertőztek és azóta is visszavágytam.

 

A kezdetek

2013 tavaszán egy szerencsétlen esésemet követően bal térdem lesérült. Azt az évet egyébként is a családi nyaralásoknak szenteltem, de a 2014-es évben történő visszatérésem emiatt meghiúsult. 2013 augusztusában a Szlovén Alpokban tett túra során a kínok kínját éltem át és meggyőződésemmé vált, hogy itt már csak az segít ha kés alá fekszem. Lassan őrölnek az egészségügy malmai, így a vágóasztalra csak 2014 januárjában kerültem. Az elvégzett műtétet követően, a felépülésben nagy motivációs szerep jutott ennek az álomnak. A műtétet végző orvos az utolsó vizit alkalmával ezt mondta: „János, mi a felépüléshez szükséges 50% biztosítottuk a maradék 50% magán múlik”. Megfogadtam szavait, mivel tudtam, hogy a 100%-os felépülésem a visszajutás kulcsa. A történet helikopterrel beutazva, majd vissza nem lenne ugyanaz. A túra, akkor és ott, szerves része volt az élménynek, nélküle csak hétköznapi horgászattá silányult volna. Ha át akarom élni újra ezt az érzést szükség lesz a lábamra, ezért az orvos javaslatait követve fokozatos és intenzív gyógytorna következett, majd több ezer kilométernyi kerékpározás. A kialakult backer cisztám, ami a gyógytorna első fázisában kifakadt és a bokámig terjedt le, visszahúzódott, majd május második felére csaknem teljesen el is tűnt. Eddig a pillanatig kérdéses volt az, hogy tudok –e majd málhával a hátamon akár egy kilométert is gyalogolni.  Meg kellett, hogy próbáljam, ezért a málha tömegét 25 kg-ra beállítva 10 km-t gyalogoltam le sík terepen.  A távot teljesítettem, térdem kissé sajgott, de a ciszta bár enyhén duzzadt, mégsem telt fel újra. Kellett ez a siker a motiváció fenntartásában ahhoz, hogy tovább tudjam folytatni a rehabilitációt. Innentől kezdve csak kerékpároztam. 2014 nyár végére a bal combom kerülete 6 cm növekedve azonos vastagságot ért el a jobb lábammal. A ciszta teljesen eltűnt.  Mivel úgy éreztem, hogy képes leszek megbirkózni a feladattal elérkezettnek láttam a túra szervezését, ugyanakkor a kerékpáros edzéseim mellé havi rendszerességgel bevettem a hosszú távú málhás gyaloglásokat.

Megismerve az ottani körülményeket egy dolog bizonyossá vált bennem, hogy egyedül nekivágni majdnem felér egy öngyilkossági kísérlettel. Elég egy komolyabb ficam, ami bármikor bekövetkezhet és segítség nélkül halálra van ítélve az ember. Nincs telefonos lefedettség, a legközelebbi lakott terület több napi járóföldre van, és még sorolhatnám. Egy ilyen útra nem talál jelentkezőt az ember minden bokorban. Így nehéz dologra vállalkozik, amikor útitárs keresésbe fog. Ezúttal is hirdetés formájában próbálkoztam, de most kizárólag csak a MUHOSZ fórumán.

 

A „Kemény tökű, fizikailag és mentálisan erős útitársakat keresek egy észak- norvég-finn Lappföldi túrára. A célhal sarki szajbling, pisztráng, sarki pér valamint csuka és maréna. A túra ideje jövő év augusztus első három hete. A gyalogosan egyénenként 35 kg málhával megtenni kívánt táv min.100km. A szállás az 5 csillagos ég alatt az esőfelhőkkel borított és szúnyogoktól hemzsegő fagyos tundra talaján sátorban. Amit ígérhetek az vér, izzadság és szenvedés. Szóval, aki szeretne egy ilyen luxus körülményeket nyújtó úton részt venni, az email-be jelentkezzen a janess@freemail.hu.-n." 

 

A felhívásra öt vállalkozó szellemű ember jelentkezett, de abból a tél folyamán két fő  visszalépni kényszerült. A többieknek töretlen volt a szándéka és az élet egyéb nyűgjei sem tettek ennek keresztbe. Így az útra négyen indultunk.

A túra során a hitelesség és a részletek megmaradása végett napló írásba kezdtem, melyben rögzítettem az aznap történéseit, tapasztalatait, a kifogott halak mennyiségét és méreteit. A halakat nem hasra ütés szerűen saccoltam, hanem a botomra felragasztott skálával mértem. A Szajblingot, pisztrángot 20, míg a péreket csak 30cm-től számoltam. Így az olvasó kellő részletességgel át tudja látni az egész út szépségét és borzalmait remélhetőleg okulva és kellő alapossággal átgondolva vág majd bele hasonlóba.

 

Első nap (2015. augusztus 5.-e) A közel egy éve összeállt csapat a kora hajnali órákban ébredt, majd reggel fél hatkor mindannyian a kocsiban ültünk és a Budapesti Liszt Ferenc reptér kettes terminálja felé tartottunk. A hangulat igen kedélyes volt, mindenki nevetett, ugrattuk egymást, viccelődtünk és az útra vágyakozással tekintettünk előre. Viszonylag korán még 8 óra előtt megérkeztünk a repülőtér elé ahol a poggyászainkat kipakoltuk és elindultunk becsekkolni.

 

Sátor a Tromso -i tengerfjord partján.

 

Hármunk feladott poggyásza a 20kg-os súlyhatár alatt volt, de Péteré azt 4 kg-al meghaladta. Szerencséjére a hölgyek nem voltak kukacosak, így a csomag felár nélkül került fel a gépre. Stefánnak akadt némi gondja oda felé, ugyanis beszálló kártyája már a becsekkoló pult és a biztonsági ellenőrzés között elmaradt, de ezt is pótolták. Kicsit késve de felszállt a gépünk és Oslóig negyed órát le is faragtak ebből a késésből. A repülő utat végig izgultuk. Nem a repüléstől való félelemtől hanem azért, mivel az átszállásra alig háromnegyed óránk volt és még abból is vesztettünk. A leszállást követően csomagjainkat fel kellett hogy vegyük és ismét fel kellett adjunk a Tromso -be tartó járatra. Versenyfutás volt az idővel, meg a csomagokkal, de sikerült és 13 óra 40 -kor újra felszállt velünk a gép. Kicsivel később mint fél négykor landoltunk Tromso város kicsiny szigetére, mely egy hófödte hegycsúcsok láncaival körülölelt tengerfjordban található. A látvány egyszerűen fenséges és pazar volt csakúgy mint az Oslóból idevezető út, mely  során a változóan felhős égbolton át tekintettünk le az alattunk hosszan elnyúló skandináv Alpok hófödte csúcsaira és a megszámlálhatatlan sok folyó és állóvízére. Szerencsére poggyászaink nem kallódtak el, így azokat magunkhoz véve leballagtunk a reptér terminálja előtt alig 300 méterre található tenger partjára és tábort vertünk. Kettesével elballagtunk bevásárolni élelmiszerből, hiszen a felszerelés mellett a súlyhatár miatt csak minimális élelmet tudtunk itthonról magunkkal vinni. Szerencsére a 21. század technikája révén lehetőség volt arra, hogy a google map utcakép programját használva itthon már bejárjam a környéket és ezzel feltérképezzek minden számunkra fontos helyet. Így pontosan tudtuk, hogy hol lesz az a buszmegálló ahonnan majd másnap a 42-es helyi járatos busszal a sziget másik oldalára megyünk, illetve hol helyezkednek el a bevásárló központok. Táborhelyünktől alig 1 km-e volt az első ICA nevű szupermarket, mely ép belső felújításon esik át, így nem tartott nyitva (na ez nem látszott az utcaképen), így a szemközti soron kb. 300 métert gyalogolva találtunk rá a helyi Coop üzletre, melynek bejárata a téli hóesések miatt egy fedett parkolóházból nyílott. Hatalmas üzlet, melyben minden megtalálható, az élelmiszer és ruházati dolgokon át egészen a horgász felszerelésekig minden. Egyben viszont megegyeznek, az árak borzalmasak.

 

Át a városon és a kikötőn a Prostneset -hez.

 

Úgy gondoltam a finn áraknál nem lehet rosszabb. Tévedtem! A koronát 36 forintért váltottam itthon. Csak példaként említeném a dinnyét, melynek kilója 45 korona volt, a hamburger darabja 99. Magam részéről 2kiló rizst, 3.5kg kenyeret, 1l olajat, egy 20dkg-os tábla csokit, 60dkg felvágottat, 30dkg sajtot, 10dkg sót, két palack ásványvizet és egy gáz öngyújtót vettem és 430Nok-ot fizettem. A méregdrága bevásárlást követően visszaballagtunk, majd a következő turnus bevásárlása végéig a csomagokat felügyeltem és tengeri horgászatra készültem. Mindenre számítottunk csak a kedvezőtlen tengerjárásra nem. Sajnos épp emelkedő víznél érkeztünk és a víz rohamosan jött fel. A dagály alig 2 óra leforgása alatt több mint egy méterrel megemelte a szintet és még gázló ruhában sem voltam képes elérni a parttól kb. 100-150 méterre lévő medertörést. A horgászatról le kellett mondanom, de legalább kiderült, hogy az odahaza indulás előtt impregnált gázlóm anyaga átnedvesedik.  A fiuk későn értek vissza ahhoz, hogy zárás előtt a közértbe érjek és a másnap reggeli korai továbbindulásunk sem tette lehetővé, hogy impregnáló szert vásároljak. A feltámadó szél és eleredő eső jelezte nekünk a lefekvés idejét.

2.  nap (2015. augusztus 6) Reggel  5 óra után ébredt a tábor. Gyorsan el kellett pakolnunk, mert buszunk 6 óra 10 perckor indult a reptérről. A zsákba a felszerelés vizesen került elcsomagolásra. Lóhalálában futottunk és épp hogy elértük a járatot. A viteldíj 50 korona volt a 6km-es útra. Viszont ezért a pénzért megcsodálhattuk Tromso város alagút rendszerét. Több kilométernyi föld alatti buszozás következett, ennek során több föld alatt lévő körforgalmon keresztül jöttünk keresztül. Életünkben nem láttunk ilyet. Túl sok havat itt nem kell eltakarítani télen. A Polaria után szálltunk le. - Ó áldott utcakép program! Itt megint a már előre virtuálisan bejárt útvonalon keresztül gyalogosan jutottunk el az alig 300 méterre lévő Prostneset buszpályaudvarra mely Roald Amundsen szobrával szemben található.

 

Roald Amundsen szobránál a csapat.

 

Készítettünk pár fotót a bátor felfedező és a  déli sark első elérőjének szobrával aki itt Tromso határában tűnt el és vélhetően vesztette életét, majd felszálltunk a Kilpisjarviba induló távolsági buszjáratra, ami szintén kis késéssel de elindult. Az E8-as főúton haladtunk keresztül a skandináv Alpok északi hegyei közt megbúvó tengerfjordok és folyók völgyében. A buja smaragdzöld fű, a fenyvesek és az égbe meredő hófödte sziklák oldaláról lehulló megszámlálhatatlan fátyol vízesés, a gleccserek látványa felejthetetlen élmény marad. Mindamellett, hogy ez az út rövidebb, ez is oka volt annak, hogy erre haladjunk . Sajnos késve 11 óra körül értük el Kilpisjarvi városát. A gázló impregnálása miatt módosítani kellett a tervünket, így nem lakott területen kívül szálltunk ki, hanem Kilpisjärvi központjában. Itt azonnal tudtam vaxot venni, ami igaz, hogy csak bakancsokra készült, de nem volt jobb. Miután mindenki megvette az utolsó kellékeket a nagy úthoz. 11 óra 30 perckor a fejenként 36-37 kilónyi málhával elindultunk a vadonban élő halak felkutatására. A turista központ mellett lévő parkolón át a Halti hegy felé vezető turista ösvény bejárata felől  mentünk. Már az első 1 km sem ment zökkenő mentesen. 100-200 méterenként meg kellett állni. Előbb a fiúk felszerelésének beállítása, volt a gond később a fáradtságuk. A felfelé vezető 1-1.5 km-es emelkedő a srácokat nagyon megviselte. Én körülöttük rohangáltam, filmeztem, fényképeztem, segítettem a felszerelés igazításában. A túl sok megálló nagyon lelassította az előre jutást. Gyakorlatilag alig több mint 1km/h sebességgel vánszorogtunk előre az aznapra tervezett 14km-es úton. A Cáhkáljávri tavat délről kerültük, majd az északkeleti sarkában lévő patakhíd után az ösvényen keleti irányba fordultunk, - mivel én nem akartam már ismert útvonalon haladni, újra vágytam-  és a Termisjarvi tó illetve az annak derekában lévő menedékház felé vettük az irányt.

 

Első lépések a vadon felé vezető rögös úton. Itt még együtt a csapat.

 

Az időjárás nem kedvezett. Késő novemberi idő fogadott minket, erős szél és szemerkélő eső kísérte utunkat. A terep elég könnyű volt. 6km enyhe emelkedő után körülbelül ugyanennyi lejtő várt ránk. A terep nem volt sziklás, a turisták által kijárt ösvényt taposva jutottunk előre, majd az utolsó 6 km.-t egy quadokkal kijárt kocsi nyomban tettük meg. Az előrehaladás üteme nem változott, sőt egyre lassult. Én a saját tempómat tartva előre mentem és kilométerenként megállva 10 percet vártam, hogy a csapat felzárkózzon. Egy alkalommal kicsit több mint fél órát, majd beljebb a  Mariajarvi tónál 1 órát vártam. Ez utóbbinál, már a horgászfelszerelést is összeraktam és horgásztam addig, amíg a fiuk beértek. Itt nem tudtam fogni semmit.  Miután beértek és megpihentek tovább indultunk, de a következő 1 km-en megint eltűntek a hátrahagyott dombok mögött. A 10 perces várakozásokat kilométerenként tartottam, de nem értek be. Amikor elértem a Paikasjoki patak felét, megálltam és ismét egy órán át horgásztam. A patak tele volt kicsi 30 cm-es pérekkel. A szemerkélő esőben apró fodrokat láttam a vízen, melyet halmozgásnak tulajdonítottam. Nem sokkal később megláttam az első szedéseket. 10-es Olív Suspender Pupa került a zsinór végére és szinte minden dobásra volt akcióm. Végül a ráeredő eső szakította félbe a szórakozást, de eddig 8 hallal kenhettem össze a kezem.  Mivel a menedék már látótávolságban volt számomra, úgy döntöttem, nem itt kinn ázva várom be a fiukat, hanem fedél alatt, így tovább indultam. A menedéket a sok várakozási idő miatt este 20 óra 30 perckor értem el. Sajnos a 10 férőhelyes kabin tele volt és az építmény köré is legkevesebb 10 sátor volt már felállítva. Egy iskolás csoport volt ott éppen. Felállítottam a menedékem és az esőben tüzet gyújtottam. Elkészítettem a vacsorám, elfogyasztottam, majd 22 óra körül lefeküdtem aludni. Részemről a sok kényszer megállóval és az itthonitól alig különböző tereppel egy nagyon könnyű, de hosszú napot tudhattam a hátam mögött. A fiuk a lefekvésemig nem érkeztek meg. Ők ezt a szakaszt egész másként élték meg, amely a túra további részére döntő befolyással volt.

3. nap (2015.augusztus 8) Reggel a sátorból kikelve látom, hogy két ismerős sátor áll az enyém mellett, de a harmadik sehol. Stefán és Attila az éjszaka folyamán 24 óra körül érte el a menedéket. Péter hátramaradt valahol és feltételezhetően ott éjszakázott, de nem tudták megmondani, hogy hol. Leballagtam a tóra ivóvizet meríteni és nyugati irányba elpillantva, a menedéktől kb. 500 méterre megpillantottam a sátrát. Miután ittam, felöltöztem és elindultam érte vissza. Felébresztettem. Segítettem összepakolni és a málhája egy részét magamhoz véve bekísértem a faházhoz.

 

Attila beszállt a mókába.

 

Elmondása szerint fél kettő magasságában ért arra a pontra. Látta a faházat, de mivel Stefán előtte telefonált neki, hogy nincs benne férőhely és sátorban kell aludni, ereje fogytán úgy döntött nem megy tovább, hanem  sátrat állít és elteszi magát másnapra. A három fiú kimerültségre hivatkozva nem vacsorázott, így nem igazán tudtak regenerálódni. Mikor vázoltam nekik hogy legkésőbb 12 órakor tovább indulunk, nem egyezett a véleményünk, de végül bele mentek. Stefán mindkét lábát a bakancs feltörte, már véres is volt. A faház és környéke kiürült, a turisták tovább álltak. A kályhába begyújtottunk megreggeliztünk és megszárítottuk a vizes ruháinkat. A gázló nadrág is kiszáradt, így be tudtam aprólékos munkával vaxolni, ami mint később kiderült, jó is lett. A jóllakott fiúk a melegben elpilledtek, Attila kivételével mindenki elaludt. Hagytam őket pihenni, még 12 óra elmúltával is és mivel az eső épp szünetet tartott, kihasználtam a lehetőséget, elpakoltam a málhámba, majd lementem a tópartra horgászni. Erős szél korbácsolta a vizet, de még nem akkora, hogy a dobást befolyásolná. A parttól 20 méteres távolságban fél órai eredménytelen küszködés után egy szedést pillantottam meg és rádobva hamarosan meg is lett annak gazdája egy 30cm -es pér formájában. Tovább dobálva és kémlelve a vizet, újabb szedés újabb rádobálás és újabb áldozat. Három halat adott a víz és már fél háromra járt. Nem nagyok, de még csak nem is sok.  Attila ugyan beszállt a mókába, de mivel nem fogott halat feladta. Péterék is felébredtek és ahelyett, hogy összepakoltak volna, horgászathoz készülődtek.  Közöltem velük továbbállási szándékomat. Ők úgy döntöttek, hogy maradnak még egy éjszakát,  pihennek és majd a következő nap csatlakoznak. Kimerültek, fáradtak voltak és Stefán lába igen csúnyán festett. A térkép fénymásolatát átadtam nekik, melyen a terveknek megfelelően be volt jelölve a következő táborhely a Siedjonjohka folyó partján. A tájolómmal meghatároztam az irányszöget és az odajutáshoz bőséges instrukciót adtam. Ezek után elbúcsúztunk és elindultam a vadon felé.  Az ismeretlenbe tartottam, mivel erre még nem jártam. Megérzésem ugyan volt és számítottam rá, de biztos nem lehettem ekkor még benne, hogy az elkövetkezendő 16 napot majd egyedül fogom tölteni.

 

 

Péter is horgászik

 

 A tó keleti vége felé indulva igyekeztem a túraösvény fölé kerülni és minél magasabb tengerszint feletti magasságot elérni. Ennek két oka volt. Szerettem volna szép képeket készíteni felülről, másrészt feljebb kevesebb és kisebbek voltak a kövek, jobban járható a terep.

 

 

 

Búcsú a Termisjarvi tótól és a fiuktól. Irány a Käsivarsi vadon.

 

Miután víztartalékot vettem magamhoz felkapaszkodtam a Dierpmes- Mallá hegyre.  A hegy oldala nagyon meredek volt. Sok helyen már csak négykézláb kapaszkodva tudtam feljebb jutni és volt, hogy már nekem is 15-20 méterenként meg kellett állni 1-2 perc pihenőre. De végül felértem és megérte a szenvedést. Gyönyörű panoráma tárult elém.

 

Kilátás a Dierpmes- Malla hegyről. Háttérben a Dierpmesjohka és a Rommaeno. A tavak közt  ér véget az ösvény és azon túl kezdődik az igazi vadon.

 

Tájképeket készítettem magáról a Termisjarvi tóról illetve keleti irányba elnézve a Dierpmesjohka és Rommaeno folyó völgyéről valamint  ártéri erdejéről.  Sajnos ezek közül csupán egy volt használható. A burokként körülölelő szúnyogfelhőből nem tudtam tiszta képet készíteni. Itt leülve és megpihenve a térképpel egyeztettem a látottakat és úgy döntöttem nem megyek magasabbra. Visszaereszkedem a Dierpmesjhoka völgyébe és az ott lévő tavak láncolata között utat találva, a hegyoldalon balra tartva a nyírfaerdőn keresztül átvágva fogok minél magasabbra kerülni a fás növényzet határa fölé, a könnyebb és gyorsabb haladás érdekében.  A nekem balról lévő Jollánbákti sziklafaláról hatalmas kőtörmelék terítette be az alatt elterülő tó északi oldalát. Nem volt kedvem a kocsi méretű sziklákon akrobata mutatványokkal átkelni a 36kg-os felszereléssel ezért a tavak között lavíroztam. Itt már nyoma sem volt turista ösvénynek vagy bárminek. A vizek ekkor magasak voltak. A tavak között lévő egyik bővizű átfolyásban az átkelés során az algás kövön elcsúsztam és elborultam. Ball kezemben tartott frissen szedett gombám és vizes palackomat elvesztettem, azokat elvitte a víz, fényképező gépemet is alig tudtam megmenteni. Nem sérültem meg, de elvesztettem egy vízhordó alkalmatosságomat, amiért duplán bosszús voltam.  Egyrészt mert így nem tudtam vizet vinni magammal távol a folyóktól, patakoktól, másrészről azért, mert hulladékot hagytam hátra. Lassabban és körültekintőbben haladtam. A következő vízi átkelésemet az utolsó métereken adtam fel és hátráltam ki, majd kerestem alternatív útvonalat. Inkább kerülök mint, hogy egy fürdést, vagy lábtörést kockáztassak. Ez az elv a későbbiekben is végigkísérte utamat. Kijutottam a tavak közül és a sziklákkal erősen megszórt nyírfaerdőben találtam magam. Utak nem voltak. Igyekeztem áttörni a bozótot és állatcsapásokat keresni.

 

Pihenő a Gohpevárri déli oldalában

 

Ahol egy rénszarvas elmegy ott talán én is elférek alapon.  Rövid keresgélés után rátaláltam egyre és azt követtem. Igyekeztem nem szem elől téveszteni a hol erősebben kirajzolódó, hol kevésbé látszó nyomokat. A Guhturgurajohka meredek falu szurdokvölgyébe leereszkedve egy vadregényes, csodálatos vízesésekkel tarkított patakocskánál találtam magam. Itt igyekeztem magam friss ivóvízzel feltölteni, mert ki tudja mikor jutok legközelebb hozzá. Néhány fotó és indulás tovább. A tervet tartva az erdőhatár fölé kerültem. Felfelé eltekintve alulról azt láttam, hogy a hegy nyugati oldalán felfelé nincsenek sziklamezők, zöld növényzet borít mindent, ezért nem a hegy magasan történő kerülése, hanem a lerövidítés miatt a keresztülvágás mellett döntöttem. A döntésben az is közrejátszott, hogy a déli oldalon már a csúcstól jóval lejjebb is kőmezőket láttam. Elindultam hát, hogy átkeljek a Gohpevárri  hegy déli 800 méter magasan lévő platóján. Ami alulról nem látszott az felfelé haladva egyre jobban. Kezdetben csak néhány kő, majd sziklatömbök ezrei között találtam magam. A plató tetejét egy moréna mező borította. Mire felértem a hegyre egy esőfelhő ereszkedett rá. A látó távolság 50 méterre zuhant és eleredt a havas eső. A kövek egyre csúszósabbá váltak ahogy lassan átértem a keleti oldalra, ahol meredek lejtő kezdődött, de a sziklamezőnek nem lett vége. Telefonomat ellenőriztem a térerő felől. Sajnos nem volt. Ott álltam egy sziklamező közepén a havas esőben minimális látótávolsággal. Veszélyes a vízszintesen elterülő sziklamező is, de ha az rézsútosan helyezkedik el, az még borzasztóbb tud lenni. Itt a kövek nem lapjukkal fekszenek, hanem élükkel felfelé állnak mint egy sajtreszelő pengéi. Kihátrálni itt már késő. Megállni és várni a másnapot, a jobb időt nem lehet. Nincs hol menedéket állítani és ilyen magasan már tüzelő sincs, a verejtékezés által pedig már teljesen átáztam. Ha megállok, a hypothermiát kockáztatom a nulla fok körüli hőmérsékletben.  Néhány órán belül végem lenne.

 

A Guhturgurajohka szurdokban.

 

Vizem sem volt és már erősen kínzott a szomjúság. Csapdában éreztem magam. Urrá kellett lennem az erősödő halálfélelmen és mennem kellett előre. Szó szerint seggen, négykézláb mászva haladtam, mert felállni nem tudtam a jegesedő köveken, közben a tájoló által beállított irányszöget figyeltem és azt követtem. 4-5 percbe is beletelt míg 10-15 métert meg tudtam tenni. Folyamatosan azt ismételgettem magamban, hogy "lassan Jani, nem sietünk sehová, otthon várnak." Ha lassan is de haladtam és mivel mozogtam, így nem hűltem ki. Ahogy ereszkedtem lefelé a fagyos zónát fokozatosan hátra hagytam magam mögött. A havas eső is normál esőre váltott. Közel két órás szenvedést követően a köd lepte tájban fényes világos kontrasztú foltra figyeltem fel. Olyan mintha egy tó lenne. Látótávolságon belülre került volna a Kaitsajárvi tó? Az irányszög  szerint jó volt, bár éreztem, hogy az még túl közel lenne, az annál távolabb kell hogy legyen. Közelebb érve kiderült, hogy az csupán egy nagy kiterjedésű hómező. Meg kellett kerüljem, mert nem tudtam hány hasadékot rejt a fehér lepel. Arra viszont jó volt a hó, hogy a folyadékvesztést pótoljam, mivel rengeteg vesztettem az izzadással. A lecsorgó erek a rengeteg lemming és rénszarvas ürülék miatt kockázatosak. A hó viszont tiszta volt. Kicsivel később, még egy hómezőt benéztem tónak és utána már egy mocsaras lejtőn találtam magam, ahol viszonylag könnyebben haladtam. Itt már csak sávokban volt moréna sánc.  A felhő lepte zónából is lassan kikerültem. Késő este 23 óra körül  értem el a Kaitsajoki folyó partját. A parti 50 méteres sávban moréna mező a felett pedig egy már tőzeggel belepett moréna található ameddig a szem ellát. Nem találtam rajta egy zsebkendőnyi egyenletes területet ahova sátramat felállíthattam volna.

 

Tájékozódás a ködben. Egy darab mágnesezett tűre bíztam a sorsom.

 

Csak körbe-körbe jártam az esőben és az égiekkel üvöltöztem, hogy hol találok egy darab egyenletes foltot. Végül megunva egy kevésbé durva helyen felállítottam menedékem, berendeztem és tűzifát gyűjtöttem, vizet hoztam magamnak a folyóról. Horgászatra aznapra már nem vágytam, nem is gondoltam, azt meghagytam másnapra. Vacsorát főztem és elvonultam pihenni. Alig vártam, hogy átázott gönceimet ledobálhassam. Fogaim csattogtak úgy vacogtam, a szúnyogok meg alig várták, hogy testem csupasszá váljon. Olyan érzésem volt mintha hátba lőttek volna söréttel, amikor elleptek. Az alvás elég nehéz volt, mivel a szomjúság állandóan felébresztett. Reggelig 3.5 liter vizet ittam meg. Vizelnem viszont egyszer sem kellett. Ez a menet nagyon kiszárított, de sikerült 11 km-el előrébb jutnom a célhoz.

4.nap. (2015.augusztus 9.). Reggel kialvatlanul és fáradtan ébredtem. Az eső még mindig esett és a horizonton sem látszott, hogy változni fog  a helyzet. A sátorban megreggeliztem, majd horgászbottal a kezemben elmentem felderíteni a Kaitskajoki folyót. Ott ahol elértem a 20-30 méter széles vízfolyás szelíden kanyargott, több mellékágra szakadva, de vize viszonylag mély volt, gázolásra alkalmatlan. Partja is eléggé járhatatlan a morénák és a derékig, nyakig érő törpefűz bokrok miatt.  Tőlem lejjebb kb. 150 méterre hatalmas több kilométeres mederesés található ahol a víz szűk szikla mederben zúg a Rommaeno felé.  Szenvedős horgászatnak néztem elébe. A nyugati oldalon a parton csetlettem botlottam medencéről medencére. Hal volt a vízben. 30-33 cm-es halak formájában, de ezek kicsik. Mindenáron értelmes méretű halat akartam fogni, így ha egy teknőből már a második, harmadik ekkora hal jött akkor már álltam is tovább. Eltelt a délelőtt, 11 pér és egy pisztráng volt a megfogottak listáján, szinte egyen méret. Ebédre tésztaleves volt, mert én méret alatti halat még itt sem vagyok hajlandó eltenni. A kora délutáni órákat a kinti eső miatt pihenéssel napló írással töltöttem és elhatároztam, hogy pihenés után a vacsorára való hal megfogására két kilométerrel feljebb a Kaitsajárvi tó fölött a Siedjonjohka folyón teszek újabb kísérletet.

 

Fárasztás a deltában.

 

Úgy is lett. Tetem egy nagy kikerülő manővert, a parti mocsár és moréna elkerülésére, majd a tó közeli részen a lápmezőn utat keresve, azon átvágva a Kaitsajoki szélesebb csatorna szerű részére értem. A szél erősen fodrozta a vizet, így abba nem láttam bele és szedést sem lehetett rajta látni. Vakon dobáltam a partról teljesen eredménytelenül. A parti sásos részeket megdobogtattam, hátha látok megugró csukát, mert azt visszafogva legalább fehérjéhez juthatnák, de semmi. A parti bozótost és mocsarat gázolva egyre feljebb és feljebb jutottam és nem fogtam semmit. Felmentem egészen a 60-70 méter széles folyás  kezdetéig a Siedjonjohka folyóra annak általam később csak deltának emlegetett részére. Itt a folyó több mellékágra szakadva, kisebb nagyobb lagúnákat alkotva ér ebbe a csatorna szerű kiszélesedésbe. A delta legszélső bal oldali keskeny ágában a sodró vízben egy kő mögött nagyobbacska  pért pillantottam meg. Itt a víz szélárnyékos volt, így jól meg lehetett őkelmét figyelni, hogyan úszik és táplálkozik. Megfogása nem volt nehéz. Az első dobásra felkínált 10-es karamell barna CDC klinkhammert azonnal behörpölte a felszínről. Rövid harc után partra is került a 40cm -es pér.   Nem is kínlódtam tovább az esőben horgászattal, azonnal visszamentem vele a közel 2km-el hátrább hagyott táborhoz és halsütéshez kezdtem. A tábor körül lévő törpenyír bokrokról begyűjtött csihataggal gyorsan ment a tűzgyújtás. Kevesen tudják, de a nyír, törpenyír olajtartalma lévén még nedvesen is jól ég. Hátha még az ember nyakon önti napraforgó olajjal. Ahogy így bogarászgatok a tűz körül arra lettem figyelmes, hogy vendégem érkezik. Ponchóval eltakarva, málhával és horgászbottal a kezében egy finn fiatalember érkezett. Először azt hittem valamelyik útitársam az de tévedtem. Beszélgetésbe elegyedtünk és odatelepedett a tűz mellé, sőt képes volt

 

A Gohpevárri morénáin. Napsütésben, szárazon már kevésbé félelmetes, de ilyenkor is észnél kell lenni. Egy lábtörés, vagy ficam itt végzetes lenne. A távolban lévő szürke foltok így néznek ki közelről.

 

arra, hogy a parti morénán átküzdve magát egy öl száraz törpefűz rőzsét hozzon nekem. Itt mindenki segíti a másikat és nem azon van, hogy ellene tegyen. A beszélgetés során kiderült, hogy ő is már napok óta úton van. Pergetve, kimondottan a tavakat célozza meg. Gázlót keresett a folyó mentén a túlpartra a Kaitsajárvi tóhoz,  ahhoz kért tőlem tanácsot. Mikor az általam sütött hallal kínáltam elutasította, azzal, hogy ő majd a sajátját eszi és fényképezőjén megmutatta azt a 60cm -es szajblingot, melyet a Salmijärvi tavon fogott. A térképen elmutogatva jellemezte a vizeket, a bennük rejlő halak fajtáját, átlagos méretét.  Elmondtam neki, hogy ki vagyok honnan jövök és azt is hogy már nem az első utam ebben a vadonban. Mikor megtudta, hogy már 21 napot eltöltöttem itt és most is 17 napot leszek kinn, kezével tisztelgett. Ők csupán 1 maximum másfél hétre jönnek ki. Szóba került hogy nem egyedül érkeztem, csak útitársaim hátra maradtak, mert kimerültek az első nap után . Ők is magyarok. Ekkor közölte, hogy a Termisjarvi tó partján a mai nap délelőtt találkozott három magyarral akik nagyon nehéz hát és has táskával jönnek ebbe az irányba. Még fényképet is mutatott róluk, mert készített. Nagyon viccesnek találta őket így szendvicsnek öltözve. Ennek a hírnek nagyon örültem. Körülbelül másfél órát élvezhettem a társaságát és mivel nem talált mellettem alkalmas táborhelyet tovább állt. Én a vacsora után korán elfeküdtem, mert másnap a tábort arrébb kellett vinnem, feljebb, ahol már szebbek a halak. Estére már a második garnitúra aláöltözetem is csurom egy víz volt a verejtéktől. Még két váltásra való száraz ruhám maradt, de abból egyet az alváshoz kell használnom. Reménykedtem benne, hogy lassan de előbújik majd a nap és tudok mosni és szárítani.

5.nap. (2015. augusztus 10). A fiuknak megadott pont előtt 2 km-el lévő táborhelyet a reggelizés után felszámoltam. Szerencsémre kis időre kisütött a nap, így a sátramat szárazon tudtam eltenni. Egyébként ez volt az első nap, hogy nem esőre ébredtem.  Utamat a nyugati parton folytattam felfelé a Gohpevárri keleti lábánál. Egy vad csapáson haladtam. A terep igen nehéz, sok a  hegyről legördült szikla folyam. a szintkülönbség. Fel és le,  mint a hullámvasút. A Gáicoaivi hegy előtt keleti irányba fordultam és a folyóra merőlegesen átvágtam a gyapjúsással borított lápmezőn. Itt óvatosan kellett közlekednem mert a terep eléggé ingoványos. Nehézkesen haladtam, hiszen minden lépésnél bokáig, lábszárközépig süppedtem a marasztaló mocsárban. A Siedjonjohka folyó partjára, teljes egészében jellemző, a kiemelt balesetveszély. A folyó északkeleti felső részén, valamint az alsó nyugati részén nagy kiterjedésű lápok találhatók, míg a középső és felső nyugati oldalon a Gáicoaivi hegyről leomlott sziklatömbök közötti mély, -nem látom az alját- hasadékok rejlenek a bozótok között.

 

Siedjonjohka és a mellette elterülő lápmező, a háttérben jobbra fenn a Kaitsajarvi tó.

 

  Mohával borított terepre itt soha ne lépjen az ember, az többnyire olyan lápot rejt amibe lépve azonnal elmerül derékig, vagy akár mellig is (volt benne részem, nem is egyben és csak a szerencsének köszönhetem, hogy még itt vagyok és ezt le tudom írni). A másik fajta az amikor az elhalt növényi törmelékek sűrű szövete tölt ki egy régi tómedret, vagy gödröt. Ezen haladva azt veszi észre az ember, hogy mintha gumi szőnyegre lépett volna. Több négyzetméteres körben a terhelés hatására, annak irányába behorpad a felszín és süllyedni kezd, és ha megáll rajta a süllyedés szépen folytatódik. Ez esetben még van lehetőség a kihátrálásra. Szinte úgy mint az aknamezőn, a saját lábnyomainkba lépve visszafelé. A folyó partjára érve a vízbe ereszkedtem és a delta alsó szélén átgázoltam a közel 80 méterre lévő túlpartra. A táborhely létesítésre azért választottam a keleti oldalt a delta fölött, mivel ez az oldal kevéssé mocsaras és itt egy hatalmas kb. 4 méterre magasodó kavicsdomb van. Sátramat erre állítottam fel. Így alulról nem, csak az eső által felülről éri nedvesség. Ugyanakkor a kavicson nincsenek lemmingek, mert ebbe nem tudja belefúrni magát. Míg az előző túrán egyetlen élő példányt sem láttam, addig, most napi több tucatot. Szemtelen és agresszív népség, de erről majd a későbbiekben. Sátramat felállítottam, majd mivel épp került az eső, tűzifát gyűjtöttem és raktam a ponyva alá száradni. Az ilyen túrákon fel kell állítani egy fontossági sorrendet és ezt tartani kell. Első mindig a stabil és száraz menedék létesítése és tisztán és szárazon tartása, második a tiszta ivóvíz, harmadik a száraz tüzelő biztosítása, a negyedik az élelem biztonságba helyezése és az élelem, ez alatt értem a halak, gombák és egyéb bogyók begyűjtése, beszerzése. Gyakorlatilag ez az ami ott az ember napi feladatainak gerincét képezik és néhány nap elteltével azon kapja magát, hogy az addigi életét már csaknem el is felejtette és ezek a dolgok lesznek számára igazán fontosak. Itt kinn nem számít a vagyon, társadalmi, rang, vagy helyzet, ha nem tudja az ember mit és hogyan kell tennie akkor vége. Hozhat az ember millió felszerelést, de hosszú távon csak az boldogul, aki a helyi forrásokat felhasználva tud létezni.

 

Tábor a Siedjonjohka deltája felett.

 

Tábor helyem immáron a megadott ponton állt. Ki tudtam mosni és a ruháimat teregetni. Rikító piros derékaljamat a sátor tetejére terítettem, mint irányjelzőt társaimnak, hogy merre tartsanak, ha esetleg jönnének, én pedig elmentem horgászni. A delta aljáról indulva a folyó mellékágainak labirintusában kerestem a halakat, ott bolyongtam. A légy ugyanaz volt mint tegnap és látott halra, vagy szedésre dobva horgásztam. A meder alját nem sziklák, hanem öklömnyi főként sárgás kavicsok borították, így a nagy fekete halak nem igazán tudtak elbújni a szem elől. Délig 8 db halat fogtam, ami viszonylag nem sok, de ha azt nézzük, hogy ebből csak mindössze 2 volt 40cm alatt és azok is a 40-hez közelítetek akkor már igen jó eredmény. Egy kisebb 47 cm-es példányt eltettem ebédre, az 50 és 50+-os példányokat elengedtem.

 

Farkán táncoló pér a Siedjonjohka -ból.

 

Ebből  a méretből egyébként ekkor 4 jött, a legnagyobb 57cm volt, mellyel az egyéni rekordomat sikerült megdönteni. Egy igen kiadós ebéd következett az izgalmas peca után. Sajnos ekkor a Norvégiában vásárolt öngyújtó végleg kilehelte a lelkét. Előtte is gyatrán muzsikált, de  itt végkép feladta. Hiába az ember alkotta összetett dolgoknál nagy a hibalehetőség. Maradt a tartaléknak hozott magnéziumos szikragyújtó, mely utam hátralévő részben az egyik legfontosabb és leggondosabban őrzött eszközöm volt.  Kellő gyakorlattal ezzel is legalább olyan hatékonyan lehet tüzet csiholni, mint gyufával, vagy öngyújtóval, és ami fontos, hogy a nedvesség nem árt neki. Esőben is használható. Általában 3-5 húzásra már lobbant a tűz, de volt hogy mindjárt az első húzásra sikerült. Gyúlékony alapként a szárazon tartott WC papírt használtam, melyből egy öklömnyi labdacsot gyúrtam. A külső részét belemártottam a csizmára használt viaszos vaxba, mint égés serkentőbe. Utána a belsejébe az ujjammal bökött kis lyukba faragtam a magnézium forgácsot, majd  szikrát csiholva begyújtottam. Soha nem volt probléma vele.  A labdacs aztán szépen begyújtotta a nyírfákról begyűjtött és szárazon tartott kérget (ez lehet nedves is, mert rendkívül magas az olaj tartalma!), az pedig az a  fölé helyezett gallyakat.

 

Az ilyenekért jöttem. Egy átlagos méretű sarki pér a Siedjonjohkából.

 

Mivel a nyírfa ritka dolog a tundrán, így a összegyűjtött kérget a legtöbb esetben magammal kellett cipelni, de ez sem volt probléma. Az ebéd zárásaként egy kiadósabb felhőszakadás következett, mely nem igazán jellemző erre a vidékre. Utána a víz megelevenedett. Szedés szedés hátán. Ezúttal a deltából kifele indultam a csatorna lassú vizére. A halak habzsoltak, csak túl messze a parttól. Nagy nehézségek árán tudtam 4 halat fogni lefekvésig. Egy 50, egy 46 és két 35cm -es példányt.

 

Méretre szinte mind egyforma. Ez is egy 48cm-es.

 

6. nap (2015. augusztus 11.) Újabb napsütéses napra ébredtem és ma egész nap nem esett az eső, bár erős szél támadt és délutánra erős felhőátvonulás volt. A deltában kezdtem a napot. A vízvevő helyemen már tegnap a két alkalommal látott nagy pért akartam megfogni elsőként, de most is sikerült elriasztanom. Ez a negyvenesek napja volt. Délig megint csak 8 db halat tudtam fogni abból 1 db volt 37 cm a többi 43-49cm között jött, zömében 48cm. Igen jót szórakoztam velük. A horgászat itt nem különösebben bonyolult.

 

Ezt nem lehet megunni. Már megint egy 50+ -os.

 

Adott egy jól működő légy és azt a szedés, vagy a látott hal fölé kell szépen letenni min. 2 méter távolságra, hogy a zsinór ne riassza meg. A húzódó, természetellenesen sodródó legyet itt sem tolerálják. Ha minden jól megy, innentől kezdve már sínen van a dolog, mert nincs hal ami kihagyná a lehetőséget. Akasztás után pedig lehet izgulni, hogy a szinte a farkukon táncoló, ugrándozó, termetes halak kirázzák -e magukból a horgot. Ezek nem telepített tápon nevelkedett jószágok, valami elemi őserő van bennük, amit itt közép Európában nem igen tapasztalhatunk meg. Délig az idő szépen telt, sok volt az akció és elégedett voltam a megfogott mennyiséggel is. Ebéd után 3 szép hallal ajándékozott még meg a folyó alsó deltája, köztük sikerült a vízmerítő helyen lévő halat is megcsípnem. Ezúttal a delta alsóbb részén keltem át a folyón és mint egy szellem, araszoltam felfelé szememet a vízre szegezve. A vízmerítő hely egyre közelebb került és én egy szigetcsúcs alsó elnyúló végén lévő növényzet takarásából leselkedtem kifelé. A mellékág nem széles, alig 8 méter és csak a part felőli része mélyebb. Itt nem tud elbújni. A meder közepén egy közel 50tonnás kőtömb van, ahogy felmásztam a szigetvégre és átnéztem a szikla fölött láttam, hogy a halam, pont a vízmerítő helyen van. A légy a fentiek alapján landolt és a hal nem riadt meg. Ahogy a látó terébe ért a légy, azonnal rástartolt és már  be is hörpölte. Akasztás, ugrándozás és fotózás. 52cm-es volt.

 

 

A vízmerítő hely szemfüles árnya egy 52cm-es.

 

 Egy másik tegnap már látott és szintén megriasztott példányt is sikerült lépre csalnom, ez 47cm volt. Itt a pérek, közép európai rokonaiktól eltérően nem  a medencék végén helyezkednek el a húzóssá váló megszaladó víz határán, hanem a pisztrángokhoz hasonlóan elég territoriálisan viselkednek. Egy vízre hajló bokor, egy termetes sziklatömb mögötti takarás, vagy egy mélyedés a bázisuk és nem osztoznak rajta fajtársaikkal. Innen lesnek és nap mint nap megfigyelhetőek. A delta alsó részén viszont a csendes szinte alig áramló vízben a "grasszáló" halak találhatóak. Ezek is magányosak és egy adott területen úgy kb. 30-50 méteres partszéli szakaszokon úszkálnak és szedegetik össze a vízre pottyant rovarokat. Rajokat, csoportokat itt soha nem találtam. 20 órakor vacsora után már lefeküdtem. 4 éjszakát töltöttem ezen a szakaszon két táborhelyen. A fiuk nem érkeztek meg és már nem is reménykedtem benne, hogy jönnek. Mivel úgy éreztem, hogy itteni lehetőségeimet kimerítettem, úgy döntöttem másnap tovább állok és a tervben előre rögzített másik folyórendszeren próbálok majd szerencsét két hegyvonulattal arrébb.

7. Nap. (2015.augusztus 12.) Megint napsütéses reggelre ébredtem. Ez már szinte ajándék az istenektől. Ismét szárazon pakolhattam el. Az induláskor még mindig azon tanakodtam, hogy melyik folyót válasszam elsőként, végül a tőlem 17 km-e északnyugatra elterülő hegylánc megadta a választ. Ideérkezésemkor ugyanis ezen hegyek tetejét szinte összefüggő hóréteg borította, ami most a harmadik nap reggelére igencsak megfogyatkozott. Alig néhány kisebb-nagyobb folt maradt rajta. Valószínűsítettem, hogy ez bizony a folyók vízszintjére is kihatással lesz, így olyan gázló felé vettem az irányt ami még kevésbé lehet veszélyes. A táborhelyet keleti irányba haladva hagytam el és felkapaszkodtam a Juovvavári és Juovvagleas hegyek között lévő 750 méter magasan húzódó hágóra. A nyugati oldalon lévő emelkedőt csaknem végig a moréna mezők borította táj jellemzi. Kőről kőre ugrálva haladtam felfelé, de legalább nem volt mocsár. A keleti oldalon lévő plató és az onnan levezető lejtő a Jápmajárvi tóig könnyen járható volt. Alacsony 10-15cm-es tundra növénytakaró volt Varju bogyóval és törpenyírrel. A tónál viszont törpefüzesre és mocsarasra váltott a terep. Itt zsombékról zsombékra, kőről kőre kellett szökellni, hogy ne legyen vizes a lábam. Ami messziről a tó derekában egy földhídnak látszott az valójában nem az volt. A két tórészt ugyanis egy 8-10 méter széles patakocska köti össze, melynek vize térdig ért. Nem voltak benne nagyobb kövek láncolatai amin átkelhettem volna száraz lábbal, így dönteni kellett, vagy fél órát bíbelődök a gázló ruházat előszedésével és beöltözéssel, majd vissza, vagy kerülök két és fél km-t.

 

A Juovvavárri és Juovvagleas közti hágó tetején. Izzasztó egy menet volt felfelé a moréna mezőn.

 

Az átöltözés kevésbé fárasztó mulatság mint a mocsárba való tocsogás, így azt választottam. A mocsárban még vagy 300 métert captattam, majd visszaöltöztem és utamat az itt kb. 2km szélességben elterülő moréna mezőn folytattam. Hogy őszinte legyek szívesen kihagytam volna. Egy kis kövön is ki tudja ficamítani az ember bokáját, de ha abból több millió van és nem is kicsik azok igen nagy kockázatot jelentenek és az ember örül, hogyha csak a bokája megy ki nem a lába törik. Itt ugyanis már közel 4 napi járóföldre van az ember a legközelebbi településhez és vagy 400km-e a legközelebbi egészségügyi intézményhez. Ember pedig erre már nem jár. A morénán lassan haladtam. Támpontot a tájékozódásba a közeledő Saivaara hegy jellegzetes csúcsa adta. Ennek keleti nyúlványára kellett felmászni ahhoz, hogy a Lataseno folyó felső vízgyűjtő rendszerének völgyébe jussak. Ahogy elértem a hegyvonulat gerincét az eső ismét ráeredt. A második naphoz hasonlóan itt is kínzott a szomjúság. Bár találtam a málhámban egy összegyűrt PET palackot, melyet tűzgyújtáshoz tettem félre, de az ebben tárolt víz is elfogyott. A mocsárból pedig nem lett volna okos meríteni. Víz alul, víz felül, mégis  kiszáradt szájjal és szervezettel érkeztem meg a Venejárvi és Jogasjárvi tavak között lévő átfolyásra. Itt a hosszú és fárasztó út után meg kellett pihennem. Közel 12km-t tettem meg. A gázló pedig nem épp hívogatóan nézett ki a maga közel 120 méter széles rohanó vizével. Gyorsan főztem egy tésztalevest és egy teát. Ebben nagy segítségemre volt a Benyus mester által készített főző ketyerém, melyet minden nap kétszer is használtam az út során. (Végig nagy becsben tartottam és persze haza is került, mivel lesz még hasonló útja. ) A főzőcske és az étkezés során a vizet és az áramlatokat figyeltem, tervezgettem az átkelést. Itt nem lehet hibázni. Ha itt elbotlik az ember akkor vagy a felszerelése vész el, vagy vele együtt az ember is. A zúgó alatt egy nagy kiterjedésű több méter mély szakasz következett ami kiválóan alkalmas a belefulladásra. Miután megpihentem és lelkiekben felkészültem a legrosszabbra kerestem egy két méteres husángot támaszként majd nekivágtam. A fokozódó esőben először a zúgó felett lévő még csendes épp megszaladó vízben botorkáltam, de mivel 15m után túl kockázatosnak találtam, vagy 30 métert kellett a vízben lefelé botladoznom. Majd pár lépéssel megint közelebb kerültem a túlparthoz, aztán megint vagy 20 métert keresztbe, de ezúttal felfelé.

 

Horgászat a Relkämaa szigeten.

 

Nem szaporítanám a szót, de fűrészfog szerűen haladva néhány másodperccel kevesebb mint 22 perc alatt értem át. Közben többször kivert a hideg verejték. De elértem aznapi végcélomat a  Reikämaa szigetet. Mindenképp ezen a szigeten akartam éjszakázni. A tórendszer völgyét ugyanis a tajgáig lenyúló nyírfa erdő tölti ki, melyben a medvék megtalálhatják a számításukat. A szigeten biztonságosabban éreztem magam, bár ezúttal az élelemtől távolabb töltöttem az éjszakát. A menedékem a sziget délnyugati részén a gázló felett létesítettem az erdőben, majd elindultam a déli átfolyásra vacsorára valót fogni. Ekkora gyaloglás után éhezett a szervezetem a fehérjére, a tésztaleves nem lett volna elég. Az eső esett a viharos szél erősen korbácsolta a vizet, mely miatt a dobás igen nehezen ment. A tábor alatt lévő két széles zúgó nem adott halat, és nem is láthattam ha esetleg aktívak lettek volna. Így a folyón lefelé haladva kerestem megfelelő haltartó helyet. Kb. fél kilométert gyalogoltam egy tószerű kiszélesedés partján amikor egy hosszú nagy medereséshez jutottam. A víz elég nagy sebességgel robogott alá széles lapos medrében, kisebb zúgókra szakadva. Ennek a felső harmadában találtam egy kisebb kiterjedésű gödröt, melybe több irányból is áramlott be a víz. Ilyet már máshol is láttam és tudtam, hogy itt biztosan fogok valamit. Úgy is lett. Néhány dobást követően ebből a gödörből meg is lett a vacsorára való  41cm es pérem. Miután megnyugodtam hogy lesz bőséges vacsorám, az idő hátralévő részében még lejjebb mentem egészen a Jogasjárvi tóig. A víz addig folyamatosan őrjöngve nyargalt lefelé tajtékzó hullámokkal. Szememmel kerestem a rohanó víz mellett keletkező csendesebb tükröket, amik alig néhány négyzetméteresek voltak. Ezeket fésültem át hal után elég sikeresen. 11 db halat sikerült még összevadásznom de mind kicsi 30-35 cm közötti halacska volt. A tónál lévő beömlést is megdobáltam streamer -rel, de semmi eredmény nem volt. Az igazat megvallva ettől a 2km-es folyórésztől többet vártam, mivel eléggé távol van mindentől. Az esőben elkészített és elfogyasztott vacsora után lefeküdtem aludni.

 

Érkezés a Meekonvaara -hoz.

 

8.nap. (2015. augusztus 13) Egész éjjel szakadt az eső, de reggel 8 óra körül kisütött a nap. Az időjárás itt elég gyorsan meg tud változni. A tegnap esti nem túl sok eredményt hozó horgászat után ma ismét tettem egy kísérletet arra, hogy az átfolyás bizonyítson nekem. Reggelit követően egy órán át veszkődtem a kapástalansággal, majd úgy döntöttem pakolok és megyek tovább. Az úti cél ezúttal a tőlem nyugatra lévő Meekonvaara hegy előtt elterülő tó és az abba be és kifolyó vízfolyás volt. Indulás előtt azonban egy már két napja kínzó problémát kellett felszámolni. Éspedig a bal lábam kis úján keletkezett körömágy gyulladást. A kisujjam ekkor már teljesen vörös és vagy másfélszer akkora volt mint a mellette álló. Látszott rajta, hogy nagyon nincs rendben. A gyulladás a köröm tőt érintette és fogalmam sincs mi okozhatta. Nyomásra eléggé fájdalmas volt.

 

A Meekonvaara -i főhadiszállásom.

 

Itt nincs orvos, nekem kellett a problémát megoldani. Halfiléző késemmel a köröm előtt részt felvágtam, így a köröm alatt lévő gennyes váladék kiszabadult. A köröm és a távozó váladék mögött keletkezett üregbe be tudtam dugni a horogszabadító érszorító csipesz végét. Ráfogtam és mint ahogy a szardíniás doboz tetejét ahogy lecsavarják én is lecsavartam a körmöm. Szó szerint kitéptem a helyéről. Már tudom, hogy miért alkalmazzák ezt kínzási módszernek.  E módon feltárult az elgennyesedett terület és azt kitisztítva, le tudtam fertőtleníteni a nálam lévő nem épp erre kitalált Domestos -szal. A sebet bekötöztem majd elindultam. A sziget északi oldalán lévő gázlót gázlóruhában közelítettem meg, de mint kiderült teljesen felesleges volt. A köveken ugrálva azt a 15-20 méter simán meg lehet tenni szárazon is még így magas vízállás mellett is. Átöltöztem, majd igyekeztem a törpefűz bokrokkal benőtt mocsaras területről kikerülni és feljutni az Annjaloanjebákti hosszan nyugati irányba húzódó sziklafala alá. Itt ugyanis messziről látszott, hogy alacsonyabb a növényzet. Néhány rénszarvast is láttam arra haladni, így biztos voltam, hogy találok vadcsapást. Úgy is lett. Miután rátaláltam egy csapásra azt követve már könnyen haladtam nyugat felé. Haladásomat csak a törpefüzesek és nyírfa ligeteken való átkelés és néhány moréna lassította. Az aznapi út csupán 6km volt de elég kimerítő. Viszonylag korán a déli órákban elértem a Meekonvaarát és az ott lévő folyó keleti partján egy magas szélfútta dombra állítottam fel a sátram. Azért választottam ezt, mivel az elmúlt napok tapasztalatai alapján az állandóan esős, nyirkos időben a szeles helyeken a sátram hamarabb száradt. Miután a menedék kész volt és volt száraz tűzifám, valamint tele volt a hasam, lementem a tábor alatt lévő két medencére szerencsét próbálni. Szárazlegyezéssel indítottam. A léggyel nem kellett különösebben variálnom, maradt az ami eddig is volt, csak a tálalás volt fontos. Itt is természetesen kellett hatnia a sodratásnak. A halak ezen a folyón bandákba verődve vannak, de itt sem a teknő alsó végén, hanem a beömlés erős áramlataiban. Ez valószínűleg a csekély táplálékmennyiség miatt lehet és ez miatt igen nagy a versengés. Szeretne mindenki előrébb kerülni odalenn a tálhoz.  Hát hogy is fogalmazzak. Átlag minden második dobásra volt kapásom. A sok kapás és lemaradás mellett is délután ötig 21 halat fogtam 32-41 cm közötti méretben. Igazán nagy nem akadt, de fergeteges móka volt ez a 3.5 óra és nem kellett 50 méternél messzebb eltávolodnom a sátramtól.  A vacsorám is meglett. Igaz egy szemtelen sirály rátalált a félrerakott halamra és kosztolt belőle egy keveset, de nekem is maradt belőle bőven. Lefekvés után a sátor körüli intenzív dobogásra lettem figyelmes. Lassan kidugtam a fejem és látom, hogy egy rénszarvas csapat érkezett vendégségbe. Körbe legelték a sátram és szépen elbotorkáltak. Ők minden este a vendégeim voltak. Nem féltek bár azért a 3-4 méter távolságot megtartották. Teljesen Jámborak voltak és főként a tűzrakó hely érdekelte őket és az ott elszórt só.

 

Egy 53cm-es a Meekonjärviból, mely az 50+ -ok számát gyarapította.

 

9. nap. (2015. augusztus 14.) A mai napon kicsivel később mint 8 órakor ébredtem fel. Kidugtam a fejem a hálózsákból és ha hiszik ha nem megint esik. A szél még enyhén fújt. Gondolkodtam is nagyon, hogy megint eláztassam -e magam, vagy várjak. Az áztatást választottam. Előtte ellenőriztem a lábujjamat. Elég csúnya látványt nyújtott. Nem akart javulni. Újra kipucoltam és átkötöztem, majd gyulladáscsökkentőt és antibiotikumot vettem be. Elgondolkodtam, mivel ha nem változik a helyzet el kell induljak kifelé, még mielőtt késő lenne. Egy vérmérgezés, vagy a lábujj üszkösödése komoly problémát okozna. Innen egészségesen is 3-4 nap az út a lakott területig, így nagy dilemmát okozott. De egyenlőre nem tudtam többet tenni, így elmentem horgászni.   A sátor alatti medencénél kezdtem. Csakhamar kiderült nem úgy mennek a dolgok mint tegnap, Nagyon nem volt kapás. Kb. a 20. dobásra fogtam egy 40cm -es pért, majd semmi.  Tovább álltam a Meekonjärvi tóra és streamer -rel próbáltam valami nagyot fogni. Az első dobás meg is hozta az eredményt egy 53 cm-es pér képében. Harcias egy jószág volt, a kemény fárasztás ellenére is kb. 10 percig bírta. Ez ebédre túl nagy falat lett volna ezért útjára engedtem.

Később már bántam kicsit, mert nem igazán akadt követője. A Meekonjärvi tó nem adott halat sem akkor sem a következő napokban. Innen leballagtam a Meekonjärvi és Skádjajárvi tó közötti közel 1km-es átfolyásra. Bár ezen a vízen számtalan haltartó helyet találtam, még egy kapásra sem futotta. Érthetetlenül álltam a dolgok előtt. A szárazlegyet még csak-csak értem, de hogy a már bizonyított egerészés sem hozott eredmény a vízfelszínen, azon nagyon csodálkoztam. Csak az időmet és energiámat pazaroltam el ezzel a kis kitérővel és közben a szél is megerősödött. A szél áldásként jött, mert a szúnyogok bizony nem igazán komálták. Szinte teljesen eltűntek és az ott töltött napok során szerencsére nélkülözhettem a társaságukat. Viszont az egyre erősödő és később már viharossá fokozódó szél a horgászat eredményességére és élvezhetőségére nagyon kihatott. Felmentem a folyóra és még nem horgászott helyeket kerestem rajta.

 

A sóra kiéhezett rénszarvas mami és borja.

 

Szerencsére találtam táplálkozó halakat. Míg a szél orkán erejűvé nem erősödött addig hét halat fogtam 35-40cm között. Utána már úgy döntöttem csak sétálok, mert a szélre merőlegesen tartott botom is karikába hajlott. Felsétáltam a folyás mentén egy kilométert, hogy lássam mi vár még majd rám, de láttam, hogy a folyó kiszélesedik és zúgókra szakad szét, nagyon sekély vízzel. Ameddig elláttam felfelé addig ezt tapasztaltam. Ott biztosan nem vár rám semmi. Visszamentem a sátorhoz és hideget ebédeltem. A fogott hallal még várnom kellett, mert a szél nem csak a sátramat lökődte irdatlan módon, hanem engem is. Ebéd után a sátorban töltöttem az időmet ballasztként nehogy felkapja. Aznap emiatt már nem tudtam horgászni. Az esti vacsora főzés a már reggel megfogott zsákmánnyal is komoly kihívás volt. A változatosság kedvéért ma nem halat ettem rizzsel, hanem rizst hallal. Együtt vacsoráztam a rénszarvasokkal. Ők a tűzrakó hely körül nyalakodtak én pedig a tőle 5 méterre lévő sátram tövében üldögélve. Legalább egy kis időre nem éreztem magam egyedül.

10.nap. (2015. augusztus 15). Az éjszaka során füldugóval kellett aludnom. A sátorponyva úgy csattogott, mintha folyamatos géppuskatűz alatt lettem volna. A szél teljesen rám nyomta a sátrat. Annak örültem, hogy nem károsodott sehol és bírta a sarat. Kicsit elgondolkodtatott a dolog, hogy nem e jobb lett volna szélárnyékba felállítani. De melyik a jobb, a szél vagy a sok szúnyog. Én ez utóbbit kedvelem kevésbé, így a sátor maradt a helyén és reménykedtem, hogy nem fúj örökké. Mivel reggelre kissé megenyhült, horgászni mentem.

 

A tábor alatti medencénél.

 

Gödörről gödörre járva próbáltam halat fogni, de csak partról dobáltam, mivel a levett körmöm helyét szárazon kellett tartani és bizony szegény gázlóm már ezer sebből vérzett, csak nem kifelé hanem befelé. Mivel ez utóbbi ragasztás alatt állt, így partról csak nagyon kevés helyet értem el.  Az újra megerősödő szél nem tette lehetővé az ejtőernyőként aláhulló légy tálalást, állandóan feszes zsinórral ért vizet. Teljesen kizárt volt, hogy halott sodratást végezzek. Egy 8-as Black Zulu nedves legyet tettem fel és azzal fésültem a vizet, mert ennél nem volt gond, ha keresztbe is szánkázik a víz alatt, sőt csak fogósabb lesz tőle. Úgy is lett. Vagy két óra eredménytelen dobálás után egy 48 cm-es pér tette szebbé az ebédemet és a vacsorámat is mivel mérete lévén elég kiadós darab volt. Délig még három halat tudtam fogni hasonló méretben, de a viharossá váló szélben a horgászatot ismét fel kellett adnom. Semmi élvezet nem volt már benne. Átadtam hát magam a tábori teendőknek.   Késő délután változott a helyzet a szél mérséklődésével, így mivel ki akartam használni az időt és nem a sátorban akartam heverészni ezért megint horgászni mentem. A tábor alatti gödröt dobálgattam. Tudtam hogy számtalan halat rejt. A Klinkhammer -re nem voltak vevők, de szemmel láthatóan táplálkoztak a felszínről. A víz egy kb. 1.5cm-es kérészt sodort felém. Felvettem és alaposan szemügyre vettem. Se nem oliv, se nem szürke. A dobozomban található 12-es Grey Duster méretben és színben közel hasonló így az került a zsinór végére. A sikertelenségem egyszeribe a múlté vált. Egyik kapás a másik után, akasztások, fárasztások, lemaradt halak de a mérleg a végén +7 megfogott hal, amiből 6 db volt 40 és 50 cm között. Ezzel a mai fogás 11 -re emelkedett. Hogy őszinte legyek, amilyen idő volt én még ennyit se vártam. Az ebédnél kifilézett halam vázából még akkor hallevest főztem és hogy melegen és biztonságba tartsam  sirályoktól az edénnyel együtt a tűzrakó hely forró hamujára raktam, majd egy nagy lapos kővel el is takartam. A sirályok nem is bántották, révén hogy nem látták, de sajnos a rénszarvasok szag alapján megtalálták. Meg is eszegették felét és nekem már csak a maradék jutott. Itt sajnos nem igazán lehet válogatós az ember.

11.nap. (2015. augusztus 16.) Kissé bosszúsan ébredtem a mai napon. A sátramból kikelve ahogy a bakancsomba lépek éreztem, hogy van benne valami. Leveszem és kiborítom. 4 darab dióbél és a tábla csokimból néhány darab. - Hogy a macska vinné el a mocskos lemmingjét! A pákosztos megdézsmálta a sátor ponyva alá rakott málhám tartalmát és a bakancsomat használta éléskamrának. Amióta kinn vagyok a tundrán állandóan kotoncolnak a sátor körül. Itt és máshol is. Ellenőriztem a zsákomat. Csak a vállhevedert rágta meg, na meg a sátram szúnyoghálóját. - Kellett volna egy egércsapdát is hoznom!! Na mindegy, az vigasztalt, hogy a lábujjam végre gyógyulásnak indult és a szél  teljesen elcsendesedett. A nap még a hegyek takarásában volt. Rövid nimfázásra adtam a fejem a tábor alatti teknőben. Két nimfa került fel egy nagy és nehéz és egy alig súlyozott zöld cseh nimfa. Az első összeállítás nem hozott eredményt 20 percen belül, így a felsőt lecseréltem egy itthon már domolykóra jól bevált pheasant nymph rózsaszín spectra toros verzióra.

 

Nedves legyezés a szélviharos Vuomakasjokin.

 

 Azonnal beindult az üzlet. Több akasztás fárasztás, de mindösszesen 2 halat foghattam kézbe, a többi lerázta magát. Mivel most sem akartam, hogy vizes legyen a lábam, így a gázlómmal mindig csak a jobb lábammal léptem a vízbe a másikat igyekeztem szárazon tartani. Sajnos a ragasztás nem sikerült, így lehetőségeim korlátozottak maradtak. Túl sok volt a lyuk és kevés a dugó. Miután feljebb ment a nap újra elő került a Grey Duster, de nem hozott sikert. Sőt nem csak itt, de más teknőkben sem hozott eredményt, pedig ekkor már tudtam, hogy hol vannak a halak a környéken. A táborhelyem felett 600 méterre volt egy sziget.  Kb. 150 méter hosszan kerülte a víz a sziget keleti oldalát. A meder szélessége 10-15 méter volt és benne végig szinte egyenletes méter körüli víz húzott hullámzó felszínnel egyenletes sebességgel. Nem voltak kiálló kövek, vagy zúgók, csak a meder alja volt sziklás. Irdatlan sok halat rejt. Itt is még a Duster -rel nyomtam és nem volt kapás. A szél elvitt előttem egy kb. 3cm hosszú vörösesbarna tegzest. Ilyenem nincs, de van ekkora vörösbarna palmerem. A palmert nem szeretem, mert tekeri az előkét, bár mostanság már csak olyat kötök, melyen a tollat 50-50% -ban egymásra ellentétes menetiránnyal tekerek fel. Ez nem pödri, de mégis idegenkedek még tőle. Hiába, vannak rossz beidegződések. Nos, a vörösbarna tegzesen kívül kisebb 1.5cm-es beige színűek is repkedtek, így egy Beige Elk Hair Caddist választottam a dobozomból. Hajrá! Azonnal meghozta az áttörést és az addig haltalannak tűnő folyószakasz megelevenedett. A frekventált 20 méteres szakaszon összesen 12 halat tapicskolhattam össze. Szinte mind 35 és 41 cm között voltak. A legnagyobb az ebédlőasztalon, vagy inkább kövön végezte. Főzőcskézés és ebéd után a hirtelen jött nagy melegben elpihentem kicsit. Úgy voltam, hogy azt a kevés halat ami még megfogatlanul maradt ezen a szakaszon meghagyom késő délutánra. Így is lett. Délután még egyszer és utoljára végigjártam az összes jól bevált helyet, de sorra azt tapasztaltam, hogy már nem vevők rám a halak. A sziget melletti mellékágban, ahol délelőtt igen jól arattam, már nem igazán bíztam, hiszen frissen böködött szájú halakkal van  tele. Mivel itt nem hittem a beige tegzes sikerében, a palmerre váltottam. Pödörje a zsinórt ha akarja. A 8-as méretű termetes légy igen nagy kihívás, mivel komoly méretű zsákmány benyomását kelti. Rögtön meghozta a hozzá fűzött reményt, mert már a második sodratás halat hozott. Ismét beindult a bolt és szépen jöttek a 35-40cm körüli halak, míg be nem csattant egy szép nagy. Két víz alatti sziklatömb közötti vágatból egy hatalmas test villant meg és csípte le a legyet. Az erős sodrásban kb. 8 perces küzdelem után került partra a 48cm-es teste. A hosszú kirohanások és a kő vagyok nem mozdulok stratégia kevés volt részről, csakúgy, mint a repülőrajtok a vízből felfelé. Magam építette 5-ös botom itt nagy erőpróbát állt ki. Közben a hal minden élőt elzavart a környékről ami a víz alatt volt.

 

Egy 48cm-es 8-as Red palmerre.

 

Alig találtam itt ebben az ágban még megfogható halat. Még két 37 cm-es példány akadt és vége szakadt a folyón töltött utolsó menetnek is.  Be kellett lássam ennyi volt, a folyó ennyit tudott számomra nyújtani. Estére az összfogás kerek 20 darab halra emelkedett. Úgy voltam szép befejezése volt ez a nap az itt töltött időnek. Másnap tovább kell álljak.

12. nap. (2015.augusztus 17.)A tegnap esti elalvásnál és a ma reggeli ébredezés közben is azon gondolkodtam, merre is folytassam. A Valtijokki folyó ami tőlem keletre van 11 km-e igen vonzott, mivel tudtam hogy milyen jó pisztráng állománnyal rendelkezik. Alternatív célpont volt a tervben, de oda és majd onnan vissza az út két napi járóföld, mellyel a horgászatra fordítandó idő csökkenne le. Ugyanakkor még mindig kétséges volt, hogy a Poroeno folyón lévő gázló járható -e egyáltalán. Bár a folyó vízszintje itt is csökkent, ebben nem lehettem biztos. Ha nem jön össze az átkelés akkor az idővel gondba lennék. Sajnos nagyon szűkre lett szabva a kinn tartózkodási idő. Ha biztosra tudom hogy egyedül kell végig csinálnom, akkor 5 nappal többet tervezek. Abba simán belefért volna, de így úgy kellett döntsek, hogy átkelek az itteni folyón és elindulok a lakott terület irányába, majd felkeresem a Kahperusjoki patakot és annak szajbling állományát.  Tábort bontottam, gázlót húztam és átkeltem a folyón. Ez nem volt annyira veszélyes, így erről az átkelésről tudtam felvételeket készíteni. Bocsásson meg mindenki, de az életveszélyes körülmények között végrehajtott átkelések, morénán történő haladások mivel egyedül voltam nem kerültek rögzítésre. Nem igazán volt kedvem megismételni, hogy a kameráért visszajussak. De ezt gondolom mindenki megérti.

 

Átkelés Meekonvaara -nál.

 

Az átkelés sikeres volt. Elhaladtam a három évvel ezelőtti táborhely mellett. Megálltam és összeszorult a torkom. Előtörtek bennem az emlékek. Láttam, hogy hol álltak a sátrak, ki hol állt, vagy épp ült a tábortűz mellett és ép mit csinált. Péter, Ricsi és Tomi. Hiányoztak ezek a kemény férfiak, akik nem nyafogtak, bírták a hosszú és nehéz utat, a durva körülményeket és a cél feladása még csak fel sem merült bennük. A könnyem is kicsordult, majd gyorsan tovább is indultam, nem engedve további teret az érzelgősségnek. Túraruhába visszaöltözve folytathattam utamat. Ideiglenesen rámentem a turistáknak kijelölt ösvényre és elmentem a Meekonvaara sziklafala és a tó közötti morénán, majd felmentem a Bierferjohka patak hídjához. A patak hídja alatt egy közel 3.5 méter magas vízesés található, ahol a víz egy szűk sziklakanyonban dübörög lefelé. Horgászni nem horgásztam benne. Vélhetően van ebben is élet, de annak nagyon hideg vizet kell elviselnie, mert ezt a patakot zömében az olvadó hólé táplálja. Néhány felvétel elkészítése után igen nagy szintkülönbség megtétele mellett, de viszonylag sima egyenletes talajon haladtam a cél irányába. Az innen még körülbelül két

 

A Bierferjohka vízesésénél.

 

kilométerre lévő emelkedő tetejéig meg sem álltam. Kezdtem élvezni a magányos túra előnyeit. Nem kellett várnom senkire, a magam tempójával haladtam. Hegynek felfelé csak ritkán, egyébként akkor pihentem, ha vízszintesen vagy lejtőnek lefelé gyalogoltam. Ez már elég felüdülés volt számomra. A körmöm helyén kívül soha nem fájt és sajgott semmim, a bakancs nem törte fel a lábam. Érdemes volt hát fizikailag és mentálisan is felkészülni erre az útra. Így teljes egészében ki tudtam élvezni minden percét. A Gahperusvárri hegy mellett elmenve az ösvényről letértem és a tájolóval beállított irányt tartva a Patak felé indultam. Azt ott kívántam elérni, ahol a patak mellékágakra szakadva elindul a Siedjonjarvi tavat táplálni. Innen az út első kétharmadában nagyon könnyen haladtam. Nem is gondoltam hogy a tundrának van olyan része mint ami itthon is megtalálható egy füves réten. Hát van. Nem is csoda, hogy a

.

Táborverés előtti szajbling horgászat a Kahperusjoki-nál.

 

rénszarvasok folyamatosan körülvettek és legelésztek, mert ez számukra is egy paradicsomi hely lehet itt. Viszont a maradék egyharmad megint a sziklákról szólt és csak a pataktól alig 100 méterre ritkultak meg.  A Shiedjonjarvi tó távolról csillogó víztükre messziről irányt mutatott nekem. Nem volt dél amikor elértem az új táborhely helyszínét. Mivel a nap hétágra sütött és sehol nem láttam egy felhőt sem, megkockáztattam, hogy most nem a menedéképítés lesz az első,

 

Szajblingok. Ebédre gyönyörű színes halacskák voltak

 

hanem a patak szakasz tesztelése. Üres helyen nem igazán akartam táborozni, a patak meg úgyszólván nem egy igazán tágas vízfelület. Egy arra járó számára nem biztos, hogy az jutna eszébe, hogy de jó lenne rajta horgászni. Én is így voltam vele, mivel az eddigiekben széles nagy vizeken lengettem.

 

 

Tábor a Kahperusjoki -nál.

 

Maga a patak 750 és 800 méter közötti tengerszint feletti magasságon folyik. Vize emiatt jéghideg, még a mosdás is egy fájdalom volt benne. A vízfolyás jellege és a körülötte lévő alacsony növényzet igen alpesi képet nyújtott a háttérben lévő havas hegyekkel. Ez a rohanó igen hűs víz a rezidens sarki szajblingok otthona. A forrástól egészen a Siedjonjarvi tóból érkező patak torkolatáig ez a halfaj uralja a terepet. Szó szerint uralja, mert hemzseg benne. A málhát ledobtam magamról és az ott lévő kb. 50 méter hosszú és 15 méter széles teknőben kezdtem a horgászatot. A halak helyzetüket elárulták a szedéseikkel és eléggé aktívnak mutatkoztak. Néhány légycsere után hamar rátaláltam az aznapi menüre. Ha hiszik, ha nem a legnépszerűbb és leggyakoribb itt élő rovar bábja a kedvencük, mégpedig a szúnyogé. 10-es oliv Suspender Buzzer. Ez volt a patak favorit legye. Szinte minden halat megmozgatott és a felszínre csábított. Közel 2 óra suhogtatás után 30db megfogott hal számolását követen tettem le a botot és vonultam el ebédelni. A halak nem voltak nagyok. 20-30 cm közé estek, de ezek a piciny halak még az itteni 40-es péreket is megszégyenítő erővel és harciassággal küzdöttek. Az 5 -ös botot simán karikába hajtották. Előtte egyébként gondolkodtam a hármas erősségű botra való cseréről, de ezek után elvetettem az ötletet. Kell ide az ötös. Ebédre három halat öltem le, de abból csak kettőt ettem meg . A harmadikat befűszerezve egy fém rabic hálóba csavarva és kővel  letakarva a tűztérbe rejtettem el. A tűzifa beszerzése itt nagy problémát okozott. A legmagasabb fa is úgy kb. 20-25cm lehetett. Másfél órát bolyongtam a környéken, mire fél ölnyi rőzsét össze tudtam szedni. Ebéd utána mivel telhetetlen az ember és én is az tudok lenni néha ha kiadós halfogásról van szó. Horgászbottal a kezembe elballagtam az alig 1km-e lévő Siedjonjarvi tóra. A finn srác szerint ez a tó közepes méretű szajblingokat tart, de lehet benne szebbeket is fogni. A patakon a teknő alatt száraz lábbal át tudtam kelni.   Kicsit nehezen járható az odafele vezető út, elég sziklás, de málha nélkül hamar megjártam a távot. A vizet a közepes erejű szél keltette hullámok korbácsolták, már-már elég durván, de legalább azt az oldalt, ahol én is álltam. Tavon az az előnyösebb oldal ahova fúj a szél, mert a víz oda hordja a táplálékot. Itt a halak is előbb vagy utóbb megjelennek, bár ennek jelét most nem láttam. Próbálkoztam szárazlegyezve, de pergetve is, azonban az eredmény elmaradt. Nulla hal és legalább két elvesztegetett óra. - Istenem mennyi halat foghattam volna ennyi idő alatt a patakon! Gyorsan vissza is mentem. Srégen haladtam és a tábor alatt értem ki a törpefüzes mocsárból ami a tó északi oldala és a patak között terül el. Sajnos a halak itt kezdtek felhagyni a táplálkozással így az aznapi zárásig csupán hetet sikerült még elcsípnem. Ahogy ballagok vissza a táborhelyhez, látom nagy a nyüzsgés körülötte. Először még embereknek véltem őket és már örültem, hogy lesz társaságom, de ahogy közelebb értem egyre több agancs körvonalai rajzolódtak ki. Rénszarvasok vannak a táboromban. Akkor villant be az agyamba, hogy a sót elfelejtettem elrejteni. Rohantam felfelé és hangos üvöltözéssel próbáltam a hívatlan vendégeket elüldözni, még mielőtt komoly problémát okoznának. A szarvasok bevártak 20 méterre majd szépen eloldalogtak. Odaballagtam a tűzrakó helyem romjaihoz és próbáltam számba venni a károkat. A sóm kiborítva, de még van benne. Az edényeimet melyet hanyagul és mosatlanul hagytam hátra nyelvükkel elmosogatták és a tűztérbe dróthálóba rejtett halamat is megtaláltam, de már csak rénszarvasköpet formájában. Képes volt és kihámozta a drótból, majd elszopogatta róla a sót. Legyek bármennyire éhes ezt már nem volt gusztusom megenni.

 

A Siedjonjarvi tó szélcsendben. Egy szebb időket is látott nyírfakenu maradványainál.

 

Ahogy így szörnyülködök, a jobb vállam felől egyre erősödő dobogásra leszek figyelmes. Oda pillantok és látom, hogy egy rén tehén érkezik, ügető tempóban és elég elvakult tekintettel. A só teljesen megszédíti ezeket a szerencsétleneket. Kezemet széttárva ordítva és hadonászva próbáltam megállásra bírni. Tőlem alig 6 méterre hőkölt meg és szépen körbejárt engem, valamint a sátramat is. Közben figyelt én meg próbáltam ordítással távozásra bírni. Végül sikerült. Még szerencse, hogy ezek igen jámbor lények és növényevők. Nem tudom a ragadozókkal hogyan bírtam volna meg, mert azok is kószálnak a tundrán, farkasok képében. Emlékezetes este volt és egy életre megtanított arra, hogy sót nem hagyunk elő, de még a sátorban sem. Azt attól mindig távolabb kell elrejteni egy igen nehéz kő alatt, hogy ne férjenek hozzá. Vacsorára rizs volt magában.

13. nap. (2015. augusztus 18.) Reggel 6 óra 30 perckor ébredtem. Kibújva a sátramból láttam, hogy derült idő van és remélhetőleg az is marad. A levegő nem mozdult, teljes szélcsend állt be. Gyorsan kiugrottam és felszaladtam egy kisebb magaslatra, hogy rápillantsak a Shiedjonjarvi tóra. Már innen is látszott, hogy a közel 20ha-s tó felszínét sem fodrozta. Itt volt a nagy lehetőség, hogy feltérképezzem a halakat és a vizet. A sima víztükör többet elárul, mint a viharos felszín. Gyors reggeli és indulás. Sem a tegnapi sem a mai napon nem használtam gázló ruhát, mert a patak partján nem volt rá szükség és a tavon is úgy véltem nagy az átlagmélység így teljesen haszontalan lesz. Hát ebben tévedtem. A víz teljesen letisztult. Mint látszott a nyugati oldalon csak a parti sávban vannak kövek, de a meder iszapos és alig 1 méter mély még a parttól 20 méterre is. Viszont a felszínén tomboltak a halak. Mintha egy hazai halastóra érkeztem volna. A halak ugráltak, folyamatosan táplálkoztak a felszínről. Egy volt a gond, hogy nem a parti zónában. Csak ritkán merészkedtek kijjebb, én meg bakancsban nem tudtam beljebb menni. Az északi oldalon találtam egy félsziget csúcsot. Ez mélyen benyúlt a tóba és a csúcs végén még néhány kövön, kőről kőre ugrálva beljebb is lehetett menni. Itt foglaltam magamnak állást. A félsziget csúcs előtt a halak 3 bandába tömörülve föl alá vonultak és mint ahogy a birkák ők is szó szerint legeltek a felszínről, de nem zöldet, hanem rovarokat. 20 méternél közelebb nem merészkedtek. Egyszerűen nem volt más dolgom, mint hogy a hozzám közelebb merészkedő csapat elé tegyem a legyet. Nem komálták, ha közéjük dobtam, mindig a gyűrűk elé 2-3 méterre kellett letenni azok haladási irányában.

 

A Gohpevárri havas sziklái közt.

 

A halak úgyis elmentek addig és bizony nem hagyták érintetlenül. A fárasztás viszont fergeteges volt. Az északi parti sávban még a parttól 50 méterre is látszott, hogy a meder alját éles sziklatömbök borítják. A víz mélysége 40-60 cm. Akasztás után a botot azonnal, amilyen magasra csak lehetett fel kellett emelni és meredeken tartani a spiccet, mert a halak a kövek közé törtek. Négy halat így is elvesztettem az éles sziklák között. Simán elvágták a zsinórt. Alapvetően nem szeretek álló vízen legyezni, de ez a reggel nagyon jól sikeredett és már kezdtem élvezni, amikor is a szél feltámadt, a halak pedig egyszeriben eltűntek.  2.5 óra leforgása alatt 17pért fogtam 35cm -es átlagban. Szajbling egy sem akadt. Kisebb csoportokban láttam ivadékokat elúszni, de a szüleikkel nem találkoztam. Innen elballagtam a közelben lévő kifolyóhoz, melyen keresztül a tó vize visszajut a patakba és azzal egyesülve Siedjonjohka néven halad tovább. A lefolyó patak medencéiben még 7 említésre méltó és vagy egy tucat annál kisebb pért fogtam. Az összefolyásban egy 33cm pisztráng örvendeztetett meg, majd elindultam a Kahperusjoki patakon felfelé, ahol a megint a szajblingok szórakoztattak. Nagyon érdekes ez a faji elkülönülés ebben a vízrendszerben, de ez így van a Valtijokin is. Felfelé még 4 szép szajbling jött és pár apróság. Az eddigiekben a tavon és a patakokon a beige Elk Hair Caddis legyet használtam 12-es méretben. Ehhez hasonló tegzesek repkedtek tucatjával és a víz is állandóan ezeket vitte. Ebédre legurítottam egy tésztalevest, majd folytattam tovább. A táborhely alatt lévő 250 méteres szakasszal kezdtem, mert azt kihagytam ebéd előtt, majd a tábor feletti 100 métert is végigdobáltam ismét. 24 db halat sikerült ismét horogra keríteni. Kissé unva az átlag 26-27 cm-es halak sokaságát nagyobbra vágytam ezért mikor felértem az aznapra kijelölt szakasz tetejére, lefelé haladva minden mély gödröt végigdobáltam egy nagy Jig fejes streamer -rel. Már az elsőben volt egy kemény rávágásom és egy erőteljes ( hogy állítom meg!!!!)kirohanásom, de a szakáll nélküli horoggal szerelt légyről lerázta magát. A következő gödör meglepetésemre egy 37cm -es pért adott. Aztán volt pár maszatolás és ennyi. 17 óra 40 perckor abbahagytam a horgászatot és átadtam magam a háztáji teendőknek.

4. nap. (2015. augusztus 19.) Este még úgy terveztem, hogy tovább állok és máshol, a folyó mentén lejjebb 5 km-el állítom fel újra a sátort, de elvetettem az ötletet. Itt három napi járóföldre voltam a lakott területtől és nem akartam ezt a hátralévő idő rövidsége miatt növelni. De ismét akartam érezni a hatalmas pérek erejét, így úgy döntöttem a tábor marad és én horgászbottal a kezemben egy napi élelemmel és az egészségügyi felszereléssel elballagok le a Siedjonjohka deltába. Ez úgy 5km messze volt, amit oda és vissza is igyekszem majd horgászattal eltölteni, így majd nem tűnik olyan hosszúnak és fárasztónak. Mivel lábujjam ekkor már erősen gyógyulóban volt, ismét gázlónadrágot húztam, majd a sátrat hátrahagytam. A vadállatokon kívül itt úgy sem jár senki, így nem kellett féltenem, hogy bárki bármit is elvinne belőle. Mivel szélcsend volt, így a Siedjonjarvi tavon kezdtem ismét. Szélcsend volt ugyan, de nem ugyanaz az aktivitás fogadott mint az előző nap. A nyugati partot végigsétáltam és horgásztam úgy, hogy egyetlen halat sem tudtam fogni.

 

A mai 53cm -es, a bozótharc egyik eredménye.

 

A tó délnyugati végében átkeltem az ott lévő csúnya mocsáron, majd keletre fordulva egyenesen nekimentem a Gáicoaivi és Gohpevárri hegyek közt lévő havas hágónak. Felfelé haladva a mocsár fokozatosan eltűnt és szikla törmelékmezőre váltott át. A hágó keleti oldalát hó borította, na meg nagyon sok szikla. A hegyről leérve ismét a Siedjonjohka mocsarában találtam magam és utat találva benne lementem a partra. Reménykedtem, hogy a delta alatti széles csatorna szerű részt szélcsendesen találom. Úgy is lett. Barátaim a nagy pérek, a parti zónában már messziről jelezték lavórnyi szedéseikkel, hogy itt és étvágyuknál vannak. A folyó vize és a mocsár között egy kb. 10-15 méteres sávban nyakig érő törpefűz bozótos húzódik. Ebben előre közlekedni  észrevétlenül nem lehet  mert az ágak egymásba kapaszkodnak. Keresztbe még úgy ahogy át tudja magát verekedni az ember. Minden egyes szedést amit láttam szépen betájoltam, majd a mocsár és a bozót szélén közelítettem meg és a bozóton merőlegesen vágtam át a partszélhez. A hal jött én a legyet elé tettem, végigcsodáltam ahogy leszedi és kifárasztottam. Elengedtem, majd megnéztem hol a következő. Bozótból ki, majd ott be és a történet megismétlődött. A víz nagyon tiszta volt. A zsinór árnyéka gyönyörűen kirajzolódott a meder alján. A halak ezért igen gyanakvóak voltak. 48, 45, majd egy 53cm -es és utána is a 48cm -es eggyenméret jött egészen 8 db-ig. Itt is az úszó szúnyogbáb volt a nyerő légy.

 

Pér vadászat a Siedjonjohka zúgóiban.

 

A hatodik hal megfogása és felélesztése majd elengedése után a legyem eldobtam magamtól 10-12 méterre megnézve, úszási képességeit. Nem maradt a felszínen. - Na mindegy, lehajoltam és markommal merve elkezdtem inni a folyóból. Úgy a 4-5. kortynál tartottam amikor valami ki akarta tépni a botot a kezemből. Megjött a 7. versenyző. Itt aztán tényleg nem nehéz halat fogni, mert akkor is akad, ha az ember nem akarja. Miután itt meguntam a bozótharcot felmentem a kiszélesedés kezdetéhez a deltához. Azonnal szembetűnő volt a folyó közel 30 cm -el alacsonyabb szintje az egy héttel korábbihoz képest. A folyó arculata megváltozott. Szárazra került sóderpadok, jobban gázolható víz fogadott. Most látszott a főfolyás vonala és az is, hogy emiatt miért voltak halottak a magas víznél egyes ígéretesnek tűnő helyek. Hal ugyanis mindig ott van ahol kis és nagy víznél is megtalálja az életfeltételeit. A táplálékot és a búvóhelyet. Mintha nem is járt volna itt horgász soha. A halak ismét érdeklődőek voltak. Felfelé bóklászva és keresgélve a mellékágak sűrűjében sikerült feltornázni az aznapi fogást 26 db-ra. Elmarad az előző napokéhoz, de ebből csupán 9db volt 40cm alatt de azok is csak alig kisebbek ennél. És hogy mennyire okosak a pérek? Erre van egy valós pérem,  illetve példám. Odahaza a kerti tóban már tapasztaltam, hogy a Koi és aranyhalak mennyire buták tudnak lenni, hiszen egy nap leforgása alatt kisebbik fiam többször is kifogja ugyanazokat az egyedeket. Itt az aznapra szánt pecaidő végén ballagtam felfelé a folyó nyugati partján. Egy mellékág mellett haladtam, melynek partja magas volt és nem borította bokor. A kb. 5 méter széles folyás mély másfél méteres gödrének alján megpillantottam egy gyönyörű magányos pért. Ez mellett nem megyünk el, így legyem már azonnal repült is felé. A csali a pér fölött másfél méterre érte el a vizet és a sodrás már vitte is a szája felé. A hal amint észlelte azonnal emelkedett és mindenféle gyanakvás nélkül leszedte. Bevágtam neki. A horog akadt, a hal veckendezett, de néhány másodperccel később lerázta magát és visszaállt a helyére. Próbáljuk meg még egyszer. A hal ismét feljött a légyért, bekapta, bevágás, de sajna kirántottam a szájából. - Ezért nem szeretek magas partról horgászni. Kicsi a sikeres akasztás valószínűsége. A hal ismét a helyére állt, majd én tovább kísérleteztem. A következő sodratásnál a hal a légy alatt 10cm-el fordult vissza riadtan és bújt vissza a köve mögé.

 

A vérlemming. Mekkora szerencse, hogy nem nyúl méretű!

 

Nem hagytam annyiba és tettem még egy kísérletet. Újabb sodratás, a hal emelkedik és megdöbbenésemre úgy vette le szegény legyem, mintha akkor látta volna először. Ezúttal jól akadt és partra került. 42cm -es volt és elég butuska szegényke. Innen 3km-es út volt a sátramig. Csak keveset horgásztam ezalatt, de sikerült még két 30cm -es pisztrángot és egy hasonló méretű szajblingot elkapni. A visszaúthoz a keleti partot választottam, vesztemre. Irdatlan nagy mocsárba futottam. Próbáltam fölé kerülni, de így hatalmas kerülőre kényszerültem és ennek ellenére mindig sikerült visszatérnem bele. Ezen a részen 4 alkalommal futottam ingoványba és kellett kihátrálnom belőle. Egy lemming is megtámadott. Nem is vettem volna észre mint a társait, ha nem hívja fel magára a figyelmet. Fütyölve, visítva tőlem balról rohant be vagy másfél méterről és mart bele a  bakancsomba, majd visszarohant az ürege bejáratához és szőrét felborzolva vadul fújt rám.  - A kutya meg a macska, de nagy szerencséje volt, hogy nem szerepelt az étlapomon. Bár ha akkor tudom, hogy kicsivel később, a vacsorára félretett halat elhagyom valahol a mocsaras bozótban, lehet elgondolkodtam volna rajta! Mivel nem akartam aznap már több halat leölni, így halhús nélkül maradtam. Elég sovány vacsorám volt, megint üres rizs magában. Ezt nem lehet megszokni!

 

15. nap (2015.augusztus 20.) Reggel 5 órai keléssel, gyors reggelizés után a 7 órai nap sugarai már a Siedjonjohka deltájában találtak. Nem bírtam ki, hogy ne próbáljak rá erre a vízszakaszra ismét. A táborhelyem mint korábban már írtam három napra van a falutól, de bíztam abban hogy nekem két nap is bőven elég lesz majd erre. Ezúttal az oda vezető 5km-es utat a folyó keleti partja mentén tettem meg, gondosan ügyelve, hogy a mocsár felett haladjak. Hatalmasat kellett kerülni, de sikerült az út zömét száraz lábbal megtenni a Lovttogielas és a Juovvavári oldalában.  Átlag 200-300 méterre kellett haladnom a folyótól. Végül odaértem. A delta széles lapos ágában kezdtem. Az alacsony kristálytiszta vízben álltam a meder közepén és onnan kémleltem halak után. Az első hal a kiszélesedés felől érkezett. Lassan közelített felém a szemközti part mentén haladva. Legyem viszonylag távol, kb. 3 méterrel előtte került a vízre a haladási irányába, melyet mér másfél méterről észlelt. Felgyorsított és már le is szedte. Veckendezése elriasztotta a mögötte kb. 10 méterrel érkezőt, arról le is mondhattam. Ez a hal megint a 48cm-k táborát erősítette. Szinte hihetetlen, hogy ezekkel az eggyenhalakkal van tele ez a szakasz. Utána kimentem a kiszélesedésre és megvívtam az aznapi bozótharcot. A nap még igen alacsony szögben állt, így messzire el lehetett látni a sima vízfelszín alá. Halakat láttam ugyan, de valószínű a megnyúlt árnyékok miatt sikerült elriasztanom őket. Várnom kellett amíg a nap magasabbra hág az égbolton. Kb. másfél óra is kellett ahhoz, míg a második szintén 48cm-es halat elkaptam. Ezt követően már ment a dolog és fogtam megint egy ugyanekkorát, majd az azt követő is csak 48cm volt. Egyívásúak lehetnek? Amint a szél feltámadt, az a kevés szedés is ami volt, abba maradt.

 

Gyönyörű pisztráng a horgon a Gáicoaivi csúcsa alól.

 

Visszamentem hát a deltába és igyekeztem felkeresni azokat a halakat, amiket tudtam, hogy hol lapulnak az előzmények alapján és eddig nem sikerült horogra kapnom őket, valamint néhány eddig még nem látott mellékágat is feltérképeztem. Az aznapi 5. halam törte meg a negyvennyolcasok egyhangúságát a maga 51cm -vel, de utána megint a 47-48cm közötti halak uralták a palettát egészen 11 db -ig. A delta szakasz fogásait egy 45cm -es példány zárta. Ez utóbbi lett az ebédem. Sajnos mélyen nyelt és elvérzett szegény. Innen elindultam felfelé a nyugati parton és azt a részt irányoztam be ahol eddig még nem horgásztam. Közben elhaladtam a tegnapi négyszer kapó pér állása mellett. Láttam, hogy még mindig ott áll bőszen a gödrében. Nem bírtam ki, hogy rá ne dobjak megint. Az első sodratásra ismét feljött bekapta ugyanazt a legyet mint amin tegnap már rajta vesztett, de nem akadt. - Fránya magas part.  A második dobásra a hal akadt, de a szemközti part vízre lógó törpefűz ágai alá vitte a zsinórt és szakított. Emlékbe elvitte a legyemet. Remélem ennyicske ész mellett is nagyra nő majd és szebbé teszi egy arra vándorló horgász napját. Megérkeztem a még nem horgászott szakaszra. A Gáicoaivi hegy csúcs alatt a folyó már  szinte egy ágon folyik és néhány apró sziget ossza meg vizét.  Egyik hosszan elnyúló de keskeny teknőből rohan a víz a másik hasonlóba. Az itt található pérek, amik erre már igen ritkák nem nagyok. Még akadt egy alig negyvenes, de után már zömében a 35cm -es generáció mutatkozott. Viszont mint kiderült vannak itt más lakói is a víznek, amik kitöltik az űrt a szajblingok és pérek uralta terep között. Az egyik zúgó alatt lévő alig 8 méter széles teknőjéhez értem.

 

51cm -es pisztráng a Siedjonjohka patakból.

 

A közvetlenül a zúgó alatt a habokra tett légy néhány métert nyargalt, majd egy hatalmas test villant meg és tört a felszínre a mélyből, majd megragadva legyem azonnal a fenékre húzott. - Ekkora pér itt? Villant át az agyamon csodálkozóan a sok apróság után. Kemény fárasztás vette kezdetét. Védekezési stílusa más volt az eddig megszokottakhoz képest,  mivel nem fel a víz fölé, hanem a víz mélyére próbált lejutni. Szerencsére a 20 méter hosszú teknőből nem akart lejjebb menni, ahol nagy valószínűséggel a sekély, sziklák között rohanó vízben elvesztettem volna. A fárasztás utolsó harmadában vált világossá, hogy amivel küzdök az egy gyönyörű pisztráng, amitől csak még izgatottabb lettem. A partszéli csendes vízbe terelve sikerült kiemelnem. Ilyen nincs. Kegyelnek az égiek, hogy az utolsó napokban megajándékoznak azzal amire régóta vágytam. 16 éves legyes pályafutásom során számtalan patakon és tavon horgásztam már és mindig egy fél méteres pisztrángra vágytam, amit most ez a kis eldugott patak az isten háta mögött meg is adott nekem. Boldog voltam és hogy majd más is az legyen útjára engedtem. Ez az élmény újra feltöltött energiával és bizakodva lépdeltem a következő teknőhöz. Előbb két kicsi 30cm -es pérecske jött, majd a szintén a zúgó habjaiba vetett szárazlégyre egy újabb hatalmas test villant rá. Azonnal levitte a fenékig, majd onnan startolva a felszínt áttörve egy közel másfél méteres szaltót vetve megmutatta magát, hogy kivel is van dolgom. Egy újabb nagytestű pisztráng. Vadabb harcos volt mint az előző és nem tudtam abban a medencében tartani amiben akadt. Megindult a teknőből távozó zúgón át lefele. A zsinór fogyott a dobról és állandóan a sziklatömbökbe akadt. Lazán kellett tartanom azt, majd a vízbe szaladva rohantam utána és fél szemmel a küzdő hal irányába néztem a másikkal meg azt kerestem hova tudok lépni. Sziklára, kő közé, milyen mély a víz? Most dobjam ki a partra a nyakamba lógó kamerát, vagy majd ha már elázott? Ilyen

 

Ez már csak 47cm-es, de élménynek nem volt kevesebb.

 

gondolatokkal a fejembe estem keltem a vízben utána. Közel 30 méterrel lejjebb egy csendes szélvíznél sikerült megállásra bírnom, így nem jutott le a zúgó aljára. Megadta magát és így egy újabb szép emlékkel lettem gazdagabb, na meg egy fotóval. Ez a hal már csupán 47cm volt, de gyönyörű. Ennél szebb  nappal már nem ajándékozhatott volna meg a tundra. Felfelé haladva, még megdobáltam pár gödröt a közelben és fogtam még 4 pisztrángot 29-33cm között, de az aznapi horgászattal fel is hagytam. A nap lassan már eltelt én pedig  ballagtam visszafele a sátramhoz. A nyugati oldalon viszonylag járható volt a terep, sokkal kényelmesebb mint a keleti part mocsara, bár a tóból érkező patak betorkolásánál át kellett hogy menjek.  Ahogy közeledek a sátram felé a keleti oldal dombjain egy hatalmas mozgó foltra lettem figyelmes, amint araszolva a sátram irányába halad. Egy irdatlan nagy, közel  ezer egyedből álló rénszarvas csorda vonult. Istenem, ha ezek megérzik a sót! A táboromból nem marad semmi. Rohantam, szedtem a lábam. Ordítottam és fújtam a sípom. Takarodjatok!! Szerencsére észrevettek és haladási irányt váltottak. Elvonultak és nem tértek vissza, így a vacsorát nyugalomban tudtam elkészíteni és elfogyasztani. Az utolsó gyümölcsízű tea filteremet is felhasználtam és az eltelt napokhoz hasonlóan, forró teát szürcsölve merengtem és néztem a lenyugvó nap színeiben pompázó vizet és a végtelen tájat.

 

16. nap. (2015 augusztus 21). Ismét gyönyörű napsütéses időre ébredtem. Az előző napokban már gondolkodtam, hogy az utolsó itt töltött nap hogyan alakuljon. Maradjak délig és horgásszak még egy kicsit, vagy induljak el kifelé és majd a Saarijärvi tavon kergessem a szajblingokat délután. Köztes megoldást találtam. Bőségesen megreggeliztem, majd elbontottam és elpakoltam mindent. Málhámat felcsatoltam előre, hátulra majd 8 óra 20 perckor elindultam a patakon felfelé haladva és horgászgattam. A távolság is fogyott és szórakozni is tudtam. A málha tömege engem nem akadályozott, bár még mindig közelebb volt a harminc, mint a huszonöt kilóhoz. Azokon a gödrökön próbálkoztam ahol még nem dobtam egyet sem. Mivel most már csak a testesebb halak érdekeltek, így egy ivadék szajblinghoz hasonló színekkel rendelkező 8-as streammert használtam. Sötét oliv uszály, ezüst test és fluo narancs szakáll. A srégen felfelé dobott, vagy éppen az árral szemben rángatott csali fergetegesen működött. Jöttek a halak szépen. A patak egyre keskenyebb lett. Egy alig 6 méter széles de viszonylag hosszú teknő alsó sekély vizéből megriasztottam egy nagy sötét árnyat. Előre rohant és beállt a beömlés zúgó habjai takarta gödörbe. Kerültem egyet és a gödör fölé állva, kihasználva a tajtékzó víz okozta takarást lefele dobtam. A légy második szaggatott bevontatása során eleven elnehezedést éreztem.

 

A kis Kahperusjoki nagy lakója. 44cm-es sarki szajbling.

 

Óvatosan meghúztam a botot, nehogy eltépjem az előkét és bíztam abban, hogy ez elegendő akasztást biztosít. A hal oldalirányba tört ki, át a túlpartra, majd eszeveszett rohanásba kezdett lefelé. Visított az orsó, megvan a sötét árny. Rohantam utána és a karabinereket, csatokat kioldva szórtam le magamról a málhát. Végig rohant a teknőn, le a zúgón, majd a következőn. Irdatlan erővel küzdött, szinte megállíthatatlanul ebben a gyors folyásban. Ezt is a csendes szélvízbe tereléssel és ott tartással tudtam kifárasztani és kiemelni. A hal egy 44cm -es gyönyörű színekben pompázó sarki szajbling volt. Bocsásson meg az olvasó, de ez a gyönyörű hal az ebédemmé vált. Nem bíztam abban, hogy ezen a napon fogok még hasonló méretű halat, és ha lehet ez miatt egy életet oltok ki nem többet. Ugyanakkor a patakban teret kell adni a felnövekvő nemzedéknek, mert bizony egy ekkora, erős fogakkal teleszórt szájban sok ivadék eltűnhetett már. Szépen haladtam felfelé és nem gondoltam volna, hogy a patak megajándékoz a sok átlagos hal mellett egy újabb szebb példánnyal. A patak egy nagyobb vízhozamú mellékágánál egy 36cm-es hal is akadt. A mellékágon átkeltem, de a következő gödör lakója megfosztott a fogós legyemtől. Mivel a legyek a málhában voltak így nem szereltem újra, hanem a horgászatot abbahagyva innentől már csak a túrának éltem. Elégedet voltam az idáig megfogott 14 db hallal és nem is lett volna értelme az újra szerelésnek. A patak egy olyan zónájába értem, ahol szinte 30-50-100 méterenként egy-egy újabb mellékágnyi vízzel lett kevesebb a főágban. A patak szó szerint lépésről lépésre fogyott el mellőlem. Nagy problémát okozott viszont a haladás. A mellékágakon nehéz volt gázlót találni. Nem mindegyiket tudtam átugrani, átlépni. Mocsaras terepen kellett minden egyes ágon felfelé haladva megkeresnem az alkalmas átkelőhelyet. Eltelt egy darabig, míg kikeveredtem a mocsárból és egy ritkásabb sziklamezőre érve tartottam a Kuonjarjoki kanyon irányába. Ezen a kanyonon keresztül vezet az út fel az 1000méter magas hágóra, melyen keresztül a Saarijärvi tóhoz jutok. A hegyről szó szerint lendületesen haladtam lefelé. Innentől már volt térerő a telefonomon. Megállni csak a telefonálások idejére álltam meg, de az aznapra tervezett 14.5km-t és 300 méteres szintkülönbséget sikerült gyorsan megtennem.  13 órakor már ott állt a sátram a Saarijärvi tó alatti átkelő mellett berendezve és  mellette már rotyogott az ebédre való. A táborhelyem egy csirkefarmra emlékeztetett. Idei utam során nagyon sok hófajdot láttam, de ami itt fogadott az valami fergeteges volt.

 

Hófajdok a porban.

 

Nem tudtam úgy 20-25 métert megtenni, hogy ne fussak össze legalább eggyel. Csoportosan járkálták körbe a sátram és kapirgáltak, csipegettek, a porban fürödtek. A Tojó és a már közel ugyanakkorára fejlődött csirkék nem féltek tőlem, viszont a kakasok, mint idehaza a fácánok az utolsó pillanatban hasonló zajjal reppennek fel és hozzák az emberre a szívrohamot. Kicsit adtam a gasztronómiai élvezeteknek. A szajblingból két hatalmas egyenként közel két tenyérnyi méretű filét kaptam. Ezeket beirdaltam, alaposan befűszereztem, majd az összegyűjtött száraz nyírfa füstölgő parazsán arany barnára füstöltem.  

 

Nyírfaparázson füstölt szajbling fllék.

 

A lazacéra emlékeztető húsa fenséges lakoma alapját képezte ebédnél és vacsoránál is. A sütéskor széteső, szétmálló pérekhez képest, ez a kemény rántott disznóhús állagára hasonlító halhús luxus volt ott, de szerintem idehaza is az lenne. Ebéd után irány a tó. Ezen a napon csupán a legyező botomat vittem magammal és viszonylag egész jól boldogultam vele. A tó alsó kifolyó részén a sekély vízbe több szajbling is bejött csemegézni az éppen rajzó rovarokból. Beige színű tegzesek repkedtek közvetlenül a víz felszíne felett. Sok esetben a halak még ki is ugrottak a repdeső rovarokat elkapva. Kapást kieszközölni nem volt különösebben nehéz feladat, az akasztás viszont igen. Csak töredéke akadt meg és került partra. Vacsoráig összesen 9 db-t tudtam fogni. Ezek 30-33cm -es halak voltak és nekem úgy tűntek egészen más szajbling fajjal van dolgom. Ezek nem voltak zömökek és olajzöld színűek, nem volt rajtuk a sügérekhez hasonló sötétebb sávok. Testük és fejük nyújtott volt, az atlanti lazacéhoz hasonló formájú és hátuk acélkék, vagy világos  olivzöld. Csupán a hasuk színezete hasonlított, bár ezeké nem volt olyan erőteljesen fluo narancs színű, csupán enyhe narancsos árnyalat. Átlagos mérete viszont itt nagyobb volt, bár az igazán nagyok itt nem merészkedtek a parti zónába. Ez utóbbiak rablásait csak a parttól 50-60 méterrel beljebb lehetett látni.

 

17. nap. (2015. augusztus  22.) A mai napon is hét ágra sütött a nap. Ezúttal pergető botot is vittem magammal, bízva abban, hogy nem csak a parti zóna kisebb halait tudom majd háborgatni. A Saarijärvi tavon kezdtem és az északi oldalán haladtam. Pergető botot használtam és úgy ahogy az a nagykönyvben is meg van írva, 15-20 méterenként megállva legyező szerűen fésültem át a vizet átfedésekkel. Itt a parti zóna sziklás. Reménykedtem benne, hogy a hasadékok között lapul néhány hal, de tévedtem. Közel egy kilométernyi partszakaszt megdobáltam de reménytelennek tűnt az egész. Cserélgettem a csalikat, de még csak egy kikövetésem sem volt. Legyező botra váltva bedobtam a szárazlegyet és míg az a szél keltette áramlatokban táncolt, én heverésztem a bot mellett és pihengettem. 

 

Rénszarvasok a folyó torkolatban.

 

Miután ez is sikertelen volt elindultam pergetve visszafelé, hátha egy másik csali sikert hoz, de nem. A tó lefolyó részén sem találtam most halat. Legyezve az átfolyás vizéből egy alig 25cm -es példány került elő, de ez igen gyenge lett volna ebédre, így szabadon engedtem. Folytatásként leballagtam a Coahppejávri tó déli partjára. Itt a víz már a szélében is viszonylag mély, de itt sem boldogultam. Egyszerűen nem ment a dolog és nagyon kilátástalannak is tűnt. Visszamentem a sátorhoz és igyekeztem magam elfoglalni. Kimostam és kiteregettem a hazautazásra szánt ruháimat, majd elmentem és a tóban fürödtem, napoztam a köveken, levágtam körmeimet és megborotválkoztam, készülődtem a hazautazásra. Ez már a 3.-nap volt amikor is a hőmérséklet 25 C fokra kúszott fel. Korábban soha nem tapasztaltam ilyen meleget a tundrán. Sovány ebéd következett, mely során az engem körbeszaladgáló madarak láttán jó pár alkalommal felötlött bennem, hogy ehetnék csibecombot is, majd úgy döntöttem csak azért is halat eszem. A nap leszálló ágában ismét elmentem a Coahppejárvri tóra, de ezúttal az északkeleti oldalára. Itt a vízbe hosszan elterülő sziklamező volt. Ugyanazzal a technikával és körforgó csalival kezdtem átfésülni a víz minden négyzetméterét. Fél óra után már közel álltam ahhoz, hogy ismét feladjam amikor is a parttal szinte párhuzamosan eldobott csali mögé bevágott egy hal, majd követte, rásprintelt és elkapta. Bevágás, rövid fárasztás és már kezemben is volt a szajbling. Szebb volt mint az előző napon fogottak és már olyan bűnös gondolatok támadtak a fejembe vele kapcsolatban, hogy miként is készítem majd el, amikor vágott egyet, kezemből kicsúszott és a kövek közötti repedésbe esett. Pont bele a vízbe. Nem tudtam kézzel kivenni! Felvillanyozott ez a fogás és folytattam. Legyező szerűen dobálgattam tovább. Újabb fél óra is beletelt mire a következő versenyző befutott, de nem akadt fenn. Viszont érdekesnek találtam, hogy ez is a parttal párhuzamosan húzott csalira vágott rá. Itt lehetnek a lábam alatt, vagy már nagyon unják a sok part felé húzott pörgő ketyerét??? Bizonyosan nem kapok rá választ soha, de akkor úgy döntöttem hagyom a befelé való dobálást és max. 30 fokos szögbe vetem ki a körforgót. Be is jött mert alig 10 percre rá, már meg is lett a következő hal, a parttól alig 1 méterre vezetett csalira. Egy bántott viszont, hogy nem akadt több követője. Az aznapi igen fárasztó horgászat eredményeként 3 halat könyvelhettem el. Hiába, 12km-e a lakott területtől már túl közel van ez a tó, hogy komoly létszámú és méretű halat tartson. Kissé bántam, hogy nem maradtam kinn a Kahperusjoki patakon még egy napot, de már nem tehettem semmit, talán majd legközelebb! A szerény vacsora után összepakoltam a málhámat, felkészülve a hazaútra. Minden hulladékomat elégettem, semmit nem hagytam hátra. A sátron, hálózsákon és derékaljon kívül semmit nem hagytam elő, hogy másnap reggel minél gyorsabban indulhassak.

 

Át a szúnyogoktól hemzsegő sziklás bozóton.

 

18-19. nap. (2015. augusztus 22-23). Reggel 6 óra 30 perckor keltem fel. Megreggeliztem, majd gyorsan elpakoltam mindent. 7 óra 40 perckor indultam neki, az utolsó 12 km-nek Kilpisjärviba. Pihenés nélkül közepesen durva terepen nyargaltam és értem el a Cáhkáljávri tó fölötti kis fahidat. Itt ittam a patakból néhány kortyot, majd mentem tovább egészen a tó délnyugati végében lévő kifolyóig. Itt levetkőztem, ismét megfürödtem, majd tiszta és illatos ruhába öltöztem és beballagtam Kilpisjärvi központjába a buszváróhoz. 10 óra 48 percre értem be. Sokkal korábban mint kalkuláltam. Igyekeztem, mert nem tudtam, hogy a közért meddig lesz nyitva, ugyanis hideg élelmet és vizet kellett vásároljak a hátra lévő hazaútra. Bevásárlás, ebéd, majd hosszas várakozás a buszra. Közben megérkeztek elveszetnek hitt útitársaim is, akikre alig lehetett ráismerni úgy kiszőrösödtek. A busz 17 óra 40 perckor indult. Addig bőven volt idő az élmények megosztására, megbeszélésére. Az elválásunkat követően az ő történetük egy külön történet. Erről ők tudnának beszámolni, mert ebben is van némi érdekesség.  A hazautazás zökkenőmentesen zajlott le Budapestig. Itt ugyanis kiderült, hogy Stefán málhája elkallódott, valahol, de ez a probléma is megoldódott, mivel két napra rá kiszállították a címére.

 

Összegzés.

Összességében az út nagyszerűen sikerült számomra. A kellemetlenségek, nehézségek mind az élmények részei lettek és nem úgy gondolok rájuk, mint szenvedésekre, gyötrelmekre. De egy kalandtúrának ez a lényege, élvezni kell a veszélyeket és kihívásokat. Számomra az ott megfogott halaknak csak így van értéke. Én annak ellenére, hogy egyedül maradtam,- amivel már szintén előre kalkuláltam- jól éreztem magam. Gyakorolhattam élesben a Bushcraft-ot. Tudtam boldogulni a tundra ember számára ellenséges, élhetetlen környezetében. Mindvégig tudtam, hogy mit akarok és tudatában voltam annak, hogy hol tartózkodom és hova tartok. Tisztában voltam a veszélyekkel és azokat körültekintően, megfontoltan vállaltam, vagy éppen kerültem el. Teljesítettem a távokat és minden célpontot elértem amit beterveztem. A célként megjelölt folyórendszerek azt nyújtották amit elvártam tőlük. Bár a legyező horgászat különféle módjainak gyakorlására korábban a Poroeno folyó több lehetőséget nyújtott és azon több 50cm feletti hal került horogra mint itt, de itt darabszámra több hal akadt, ami egyenletes és kellemes szórakozást biztosított, ugyanakkor a halak átlagos mérete csak egy hajszálnyival maradt el attól.  Egy bizonyossá vált viszont és ezt a fiuk is belátták, hogy egy ilyen útra bizony fel kell készülni fizikailag, különben,- mint ahogy a példa is mutatja - nem megy. Sherpa üzemmódba kell kapcsolni, mert az elérni kívánt vizek nem jönnek maguktól közelebb.

A helyszínre, majd onnan a hazautazás a terveknek megfelelően gördülékenyen zajlott le. A csatlakozások, az árak amivel kalkulálni kellett minden stimmelt. A horgászengedélyeket, már idehaza az interneten keresztül beszereztük. Egy hivatásos utazásszervező sem tudta volna jobban megszervezni számunkra. Én csak javasolni tudom az ilyen horgászutazást mindenkinek!

 

 

 

Jó, tervezgetést és kalandozást mindenkinek!

 

Janess