Erdélyi horgásztúránk története.

 

Történt mindez 2001 tavaszán, de úgy bevésődött az emlékeimbe, mintha tegnap lett volna. Ez egy tanulságos és nem túl jóra sikeredett horgásztúra története, mely ugyan okozott meglepetéseket, de sok tapasztalattal és szép emlékkel gazdagított.

Vágjunk hát neki. Ekkor tájt már második éve a legyezés iránti szerelem bűvöletében éltünk Dömötör Péter barátommal, akivel szinte egy időben kezdtük a műfajt megismerését. Ez irányú tapasztalatainkat, főként a domolykók kergetésére alapoztuk a Sió csatornán. De pisztrángok közelébe csak mini "műanyag" tavakon kerültünk (Ócsárd, Óbánya) ahol a néhány négyzetméterre összezsúfolt szivárványos halacskákon gyakorlatozhattunk.

Péter munkahelyi ismeretsége révén egy kolléganőétől szerzett tudomást a varázslatos erdélyi világról. A hölgy Erdélyből Sepsiszentgyőrgyről származott. Szülei kinn élnek és édesapja szenvedélyes pisztránghorgász. Pétert szinte megbabonázták a pisztrángos sztorik és ezt megosztva velem, hamar megfogalmazódott a gondolat, hogy meg kellene nézni ezt a paradicsomot. Péter neki is látott az út szervezésének. Munkatársnőjével leegyeztetett időpontot, szállást, kísérést, engedélyeket, mindent. Mivel egyikönknek sem volt autója Péter szülei egy hétre rendelkezésünkre bocsátották a család Suzuki Maruti gépkocsiját. Nem volt egy hatalmas jármű, de mi ketten bőven elfértünk benne, és 3.5literes fogyasztása kímélte pénztárcánkat.

A terv szerint szombaton indulnánk éjjel 22 óra magasságában, és sebtében,szinte egybe megtennénk azt a 850km-t. Ott a munkatársnő édesapja Béla fogadna minket a már beszerzett horgász engedélyekkel és kikísér minket a kis horgász kalyibájába  Hargitára a Persányi és Hargita hegyeinek vonulatai között megbúvó Vargyas patak völgyébe. Az egy hetet, amit erre szántunk, ott töltenénk el békében és szabadon.

Nos, a terveknek megfelelően június első hétvégéjén, szombaton 22 órakor neki is vágtunk. A kis autó csomagtere és hátsó ülése megtelt a sok holmival, amit magunkkal vittünk, így más, ha akart se fért volna be. Lassan, de simán elértük az országhatárt. Nagyon okosan itthon csak annyi üzemanyagot tankoltunk, hogy maradjon elég hely az olcsó román benzinnek. De egy valamivel nem kalkuláltunk. A határon valutát váltottunk. Meglepődtünk, hogy magyar forintocskánkért, micsoda hatalmas címleteket kapunk. Egy forintért 100 lejt. Innen első utunk a benzinkút volt, ahol annyit közöltek velünk, hogy nincs benzin kifogyott. Sebaj, majd a következő. Ott sem volt és az azt következőben sem, majd az utána lévőben is csak elutasító választ kaptunk. Kezdtünk ráébredni, hogy minket, magyarokat a románok, -mert ezen a részen magyar ajkúval nem volt szerencsénk találkozni- szívatnak. És ez így ment tovább, mi pedig aggodalmasan lestük a jármű üzemanyagszint jelzőéjét. Már jócskán a pirosba járt szegény, amikor végre, -hála a kis fogyasztásának-  elértük Déva városát. Mikor a benzinkútra beálltunk és megkérdeztük, hogy tudunk –e tankolni a kútkezelő folyékony magyarsággal közölte, hogy természetesen. Szerintem ő is hallhatta annak a kőnek a koppanását, ami szívünkről leesett. A járművet a 110,-Ft –os benzinnel teljesen feltöltöttük, majd irány tovább. A nap ekkor már felkelőben volt, így innentől kezdve aggodalommentesen gyönyörködtünk a körülöttünk elterülő tájban a Kudzsiri, majd Fogarasi havasok hatalmas vonulataiba. Miközben az Olt folyón áthajtottunk a hídról lepillantva a sekély alig 1 méteres, de közel 70-80méter széles mederbe több horgászt is megpillantottunk a vízben gázolva horgászni. Legyezők!!!  Azonnal lekanyarodtunk a híd végén lévő lehajtónál és közelebbről szemügyre vettük őket. Tévedtünk, nem legyeztek, csak valamiféle görgetési technikával kicsiny alig 10cm-es halacskákra vadásztak. A 4-5 horgász mindegyikének az oldalán fehér nylon reklámszatyor volt felkötözve és abba gyűjtögették az arasznyi halacskákat. Kicsit furcsának találtuk a dolgot, majd tovább is álltunk. A fogarasi havasok északi lejtőin 5-10-15 kilométerenként gyönyörű alpesi patakok, folyók zúgnak alá az Oltba. Mindbe beleláttuk a halakat. Némelyik hídnál meg is álltunk lenéztünk, de csak csenevész arasznyi domolykókat és egyéb halakat láttunk a kristálytiszta vízben. Az úton horgászbottal a kezében bandukolóknál szintén megpillantottuk a korábban már látott nylon szatyrot. Fehér, belülről nedves felületén gyönyörűen kirajzolódtak az apró halacskák körvonalai. Több kilónyi, ruszlinál is kisebb apróhal. Istenem hova jövünk, ha itt már csak ekkora halakra nyomják, de ezt is elhordják! Ilyen és ehhez hasonló gondolatok motoszkáltak a fejünkbe. Az biztos, hogy nagy a szegénység errefele, de ennyire.

Dél lett mire megérkeztünk a megadott címre Sepsiszentgyörgyre. Egy nagy tér felé magasodó több szintes lakóépülete előtt várt minket Béla felesége. Kedvesen köszöntött minket, felhívott minket otthonukba, majd elmondta, hogy Béla jelenleg nem ér rá, este jön haza, de addig üljünk le, együnk, fürödjük le a út porát. Úgy is lett. A kedves háziasszony megvendégelt minket, lefürödtünk és beszélgettünk. Lassan beköszöntött Béla is, magas szikár, idősödő úr képében. Elmondta, hogy horgászengedély még nincs, de nem is gond, mivel ő majd csak kedden ér rá minket kivinni Vargyasra. Hogy addig se unatkozzunk szervezett nekünk egy kis grillpartit a város szélében lévő hétvégi telkükön, és ha gondoljuk hétfőn elmehetünk a környékbeli nevezetességeket, várromokat megtekinteni. Hát mi konkrétan nem ezért jöttünk, egyébként is kisiskolás koromban láttam már elég ódon várat. Mi a helyi pisztrángokra lennénk kíváncsiak. Sajna az időbeosztás eme megjegyzés ellenére sem változott.  Késő délután grillparti, amire meghívták a család barátait. Kellemesen telt a hangulat a telken. A füves telek végében tekergett az Olt folyó felső folyása. Itt a víz kb 15-20 méter széles kavicsos mederben gyorsan folyó folyócska képét mutatta. Béla gyönyörű balindokról, márnákról mesélt, mi pedig próbáltuk beleképzelni az esőtől opálos vízbe ezeket a halakat. A partin történő beszélgetés során Béla látta elvetemültségünket, így felajánlotta, hogy hajnalban és tán reggel is tud majd ránk szakítani egy kis időt. 6-kor keljünk fel, mert addigra jön értünk és kivisz minket a Kőris patakra egyet pisztrángászni, aztán ellátogatunk az Erdészeti hivatalba az engedélyek ügyében. A közelbe volt Béla legénylakása. Annak a tetőterébe vackolhattuk be magunkat éjszakára, amiben sajnos csak egy ágy volt. Mivel Péter a kényelmesebb, így udvariasan átengedtem, én pedig a padlón aludtam matracon. De lefekvés előtt suttyomban azért rápróbáltunk az Oltra. Fedett vize miatt azonban kárt nem tettünk benne.

Reggel Béla ébresztett minket, pedig kicsivel előrébb, mint 6 –ra állítottuk be az órát. „Mi van fiatalság, nem tudnak felkelni!”  először még arra tippeltünk, az öreg Székely viccelődik velünk, aztán leesett, hogy túl sokat jöttünk keletre és ez már egy másik időzóna.

 

Sepsiszentgyörgyöt elhagyva északi irányba egy kis patakon átívelő híd után balra fordultunk és a hegyek között kanyarogva előbb egy kis falvacskán mentünk át, ahol a patak partján lévő kis házak között az asszonyok a patakba mosták a ruháikat. (Na ilyet is csak tévébe láttam vagy könyvben olvastam eddig). A Falu felett leparkoltunk egy hídnál, ahol a patak kettéágazik. A víz alig volt szélesebb 1-3 méternél. Szűk vízmosta kanyonszerű mederben folyt, ami bokrokkal, fákkal erősen be volt nőve. Igazi dobásról álmodni sem lehetett. Peti a jobb oldali én a bal oldali ágba mentem Bélával. Béla teleszkóp botot hozott, a damil végén egy horog, felette egy közepes ólom. Csalikén hergyót használt, ahogy ő a gilisztát nevezi. Csalizott szerelését a gödrökbe lógatva tartotta, görgette. Én nimfával csináltam ugyanezt. Dobni nem tudtam, de egy idő után rájöttem, hogy a kétrészes botot félbe véve kényelmesebben manőverezek vele. Egy csobogónál ért az első kapás. Félbevett botommal szinte mormiskáztam az előttem lévő piciny gödörbe, amikor egy apró villanással megesett az első kapás. Fárasztani nem kellett, mert szerencsétlen jószág alig érte át a tenyeremet keresztbe.  Megcsodáltam hatalmas méretét, és elkönyveltem magamnak megfogtam életem első sebes pisztrángját. Gyorsan le is akasztottam a horogról és útjának eresztettem a kis jószágot. Béla rám morgott hátulról. „Nem teszi el? –Nem, had nőjön még. –Megmutathatta volna Péternek. - Biztos fogott már magának ő is.” E rövid párbeszéd után már mentünk is tovább. A sűrű gyökerekkel átszőt meder, minden kanyarulata rejtett valami újat. Szinte minden gödörnek volt kis lakója, de méretük okán alig lehetett megfogni őket. A 10-es nimfát nem tudták bekapni szerencsétlenek. Petivel is összetalálkoztunk, akinek hasonlóak voltak a tapasztalatai. Béla az egyik alámosott gyökér alól egy kb. 18 cm –es példányt varázsolt elő, majd sebtében hókon is vágta és egy ruha zsebkendőbe csavarva elrakta. Mondván, fenséges reggeli lesz belőle.  Na ezért nincsenek itt nagyobb halak, konstatáltam magamban, de szerintem Peti is azonnal erre a következtetésre jutott. Ennek ellenére kitartóan haladtunk felfelé és vizsgáltuk át a szebbnél szebb környezetben lévő gödröket és már sajnáltuk is,hogy vége szakadt, amikor a szurdok kitárult és a patak két csenevész ágra ágazva eltűnt a fák árnyai között.  Petivel 5 pisztrángocskát fogtunk, de mind akkora volt, mint nekem az első.

A horgászatból visszatérve a városba első utunk az erdészeti hivatal volt. Egy rácsos ablak mögött egy ügyintéző hölgynek meséltük el szándékunkat. Ezzel lesz egy kis gond és azzal elrohant, majd kissé rá nyílott mellettünk egy ajtó, melyen egy hatalmas termetű erdész egyenruhába öltözött úriember lépett ki és mérhetetlen kedvességgel invitált be minket távoli utazókat a problémánk megbeszélésére. Helyet foglaltunk egy hatalmas medvebőr árnyékában, mely a falra volt szegezve, majd az úriember elmagyarázta nekünk, a helyi szabályokat, viszonyokat. A hegyi vizek erdészeti kezelésben vannak. Horgászni ezeken a vizeken csak csütörtöktől vasárnapig lehet. A Vargyas patak nagyon jó víz, van ismerőse, aki szintén legyez és tucatjával fogja benne a pisztrángokat. De bármennyire is sajnálja, jegyet csak csütörtöki dátummal tud kiadni legkorábbra. Mivel nem volt egy eget rengető összeg, meg is váltottuk a négy napra szóló jegyet. Közben az motoszkált a fejünkbe. Jézusom, szombaton elindultunk, holnap kedden érünk ki legkorábban a vízre, de csak csütörtöktől horgászhatunk.. Valamivel el kell ütni addig is az időt. Úgy döntöttük bejárjuk a környéket és szerencsét próbálunk. Nézegettük a térképet, hol találunk szép vadregényes vizeket.

Az üzemanyag olcsó volt, így hétfő délután tettünk egy kisebb kitérőt a Brassói havasokba. Első utunk Kormos patak volt, amnél csak egy vízben szó szerint hánykolódó részeget láttunk. El is ment rögtön  akedvünk. Következett a Tatrang nevű folyó. Egy cigánytábort elhagyva egy víztározó alatti szakaszára tévedtünk a folyónak. Szürkés kék tajtékzó vízzel robogva ereszkedett le a meredek hegyről. A víz horgászni csábított minket, hát megpróbáltuk. Hamar kiderült, hogy nimfáink ilyen erős sodrásba nem állják meg a helyüket, azok csak a szelídebb vizekre valók. Ennek ellenére egy közel 30cm –es barna árny vetődött a csalimra, de ahogy jött úgy el is ment akasztás után. Péter nem jól érezte magát, így a pecával felhagyva elindultunk visszafelé. Még lementünk a folyó alsóbb szakaszára, ahol egy híd fölötti szakaszon a már megszelídült kavicsos sóderes, mederben próbálkoztunk a halfogással, de ez is sikertelen volt. Itt szembesültünk a helyi környezetszennyezéssel. A meder tele volt kommunális hulladékkal, nylon, fém és mindenféle megunt használati tárgyak halmazával. Ültem a parton és szörnyülködtem. Tőlem 100 méterre a szemben lévő parton egy motoros taliga tolatott le a víz szélére, a magas partra, majd a kezelője leugrott a nyeregből, lenyitotta  a platót. Felmászott az azon felhalmozott szemét tetejére, majd a rakományának lerakását egy kimustrált gumiabroncs, vízbe hajításával kezdte. Utána egy vasvellával hányta a sok mocskot a vízbe. Hát mi is messze vagyunk Európától a környezetvédelem terén, de ők fényévekkel mögöttünk kullognak az már biztos. Kocsiba ültünk, majd elindultunk a szállásunkra. Menet közben megnyíltak az ég csatornái és fergeteges viharba keveredtünk. A felhőszakadástól szinte az utat sem láttuk. Valahogy éreztük, hogy utunk nem sok jóval kecsegtet még.

Úgy is lett. Elérkezett kedd reggele. Felszámoltuk szállásunkat és Béla kíséretében elindultunk a Vargyas völgyébe. Utunk, csodálatos erdős hegyvidéken haladt keresztül. A fák között több rohanó patakra lettünk figyelmesek, de egyben mind közös volt. Meg voltak áradva és sárgák voltak a sártól.

Vargyas községen áthaladva egy makadámúton haladtunk felfelé a patak völgyében. Egy rozoga életveszélyesnek tűnő fahídon áthaladva láttuk, hogy a víz nem hogy nem ideális, de katasztrófa számunkra. A falu fölött kb. 10 km-e volt egy kis kalyiba, néhány fapriccsel ahol a hátralévő időnket természet közeli körülmények között tölthettük volna el. Nem kellett sietni horgászni a víz miatt, így mindenre volt idő. Botot szúrtunk a víz szélébe, hogy lássuk, hogy árad-e vagy még apad. Béla elment gombát szedni, mi pedig fürödni. Nem volt egy kellemes idő, hisz be volt borulva, de a megáradt zúgókkal teli patak, pancsolásra szólított minket. Felfújható gumimatraccal szeltük a habokat és mulattuk az időt. Néha -néha rápillantottunk a leszúrt jelzésre és láttuk, hogy erőteljesen apad már. Van még remény. A pancsolást követően elmentem túrázni, felkutattam egy borvízforrást. Csillapítottam szomjamat, majd megmásztam egy magaslatot és kiültem a tetején lévő szikla szirtre és gyönyörködtem a békés tájban. Istenem, mit veszítettünk mi Trianonnál! Este Béla bográcsban csodálatosan finom báránytokányt főzött nekünk a maga szedte rókagombával és piruló galócával kiegészítve.

Az éjszaka megint folyamatosan esett és másnap reggel láttuk, hogy a kis botunk víz alá került. El kellett döntenünk, hogyan is tovább. Péter hozott egy Magyar horgász újságot hazulról, melyben egy cikk jelent meg a Zetelaki víztározóról és a Nagy Küküllőről. Peti úgy gondolta, hogy a tározó lassan zavarosodik be, és egyébként is pisztrángoztunk már tavon, ez biztos bejön számunkra. „Igen, pisztrángoztunk tavon, de nem ekkorán!” De magam is úgy voltam vele, hogy a tározó szűrőként is funkcionálhat így a belőle kifolyó Nagy Küküllő biztosan tiszta lesz. Elővettük a térképet, megnéztük, hogy hol van pontosan, majd döntöttünk. Megyünk.

Érzékeny búcsút vettünk Bélától, aki ismeretlenül is, de önzetlen segítőnk volt napokig, majd lerövidítve az utat, folytatva a patak mentén felfelé elindultunk székelyföldre. Közel 30km-e lehettünk már a Hargita sűrűiben Vargyas falutól. Néhány gombászótól útbaigazítást is kaptunk, hiszen erre táblák nem voltak. Felettébb csodálatos érzés volt magyar szót hallani itt a semmi közepén is távol otthonunktól. Már láttuk az út végét, azaz a völgyben megbúvó falvacskát, ahonnan műúton folytathattuk volna utunk, de egy füves harmatos kaptatón kipörögtek a kerekeink, így kénytelenek voltunk visszafordulni és Vargyasból Székelyudvarhelyre makadámúton haladni. Ez több mint 100km-es kerülőt jelentett, amit igyekeztünk elkerülni, de más megoldás nem volt. A makadámút hagy kívánni való maga után. 50km/h-nál gyorsabban haladni a sok kátyú miatt nem lehetett, de legalább gyönyörködhettünk a tájban. Kb. 16 óra körül érkeztünk meg a Zetelaki víztározóhoz. Hatalmas volt, nagyobb, mint amit a róla készült fotók sejtettek. Útépítő munkásoktól kértünk útmutatást, hogy hol kapunk engedélyt, ők mondták, hogy a Keleti parton egy kis fabódéban reggel adja ki az erdész. Szállás keresésére indultunk. Zeteváralján mentünk keresztül-kasul. Egy plébánost megpillantva tőle kértünk segítséget, aki készséges volt és egy idős asszonyhoz irányított, akinél az udvarban külön épületben kulturált körülmények között voltunk elszállásolva szinte fillérekért. Igaz, zuhanyzó nem volt, de egy lavór vízben is meg tud fürödni az, aki akar. Ivóvizet a kútról húzhattunk. Minden jól ment. A kert végében a Küküllő csordogált. Le is mentünk és megcsodálhattuk kristálytiszta vizét.

Másnap reggel nyitásra már a jegykiadó bódénál álltunk sorba. Mikor sorra kerültünk közölték velünk az erdész, hogy külföldiekre, -mert mi ugye azok vagyunk- külön szabályok vonatkoznak. Csak a nagy Küküllőn és a tározón horgászhatunk, de ott is csak erdészeti kísérővel és a horgászengedélyért illetve a kísérésért is fizetnünk kell, mégpedig német márkában. Mi meg néztünk nagyra kerekedett szemekkel. Utunk eddig is elég hányaveti volt és még ez is. Elővéve a horgászújságot és megmutatva elmagyaráztam neki, hogy megjelenik egy cikk a határon túl, ide csábítják az utazókat majd ezer kilométerről, aki azzal szembesül, hogy nem kap jegyet és ha mégis akkor meg alig van mire horgásznia. Erre azt javasolta, hogy fizessük meg a helyieknek megfelelő tarifát, ad jegyet, de ha valaki kérdezné, akkor mi is erdélyiek vagyunk. Biztonság kedvéért megadta a telefonszámát, hátha kellene gyors segítség és elköszönünk egymástól. A szerencsénket először a tározón teszteltük, mégpedig a gát tövében, hatalmas sziklatömbökön ugrálva.  Hát nem emlékeztetett az otthoni pisztrángokkal túlzsúfolt tavacskára. Nem is akaródzott menni a halfogás. Egy gyönyörű kb. fél kilós sebest láttam elúszni a víz színe alatt tőlem alig 10 méterre, de rá se hederített arra, amit művelek vele. Kb. egy órája szerencsétlenkedtünk már, amikor Peti kiabál nekem. -Gyere gyorsan, gyere gyorsan óriási baj van. –Mi a baj? A mellényem zsebéből kiesett a kocsi kulcsa és a víz színe alatt 1 méterre a szikla szélén egyensúlyozik. –Felnőtt ember vagy, old meg magad. Válaszoltam. –Te nem fogod fel a helyzet komolyságát! 800 km-e vagyunk hazulról és nincs tartalék kulcs. Hú, tényleg igaza van, segítenem kell. Persze én voltam, aki nyakig vizes lett és a kulcs helyzetét tekintve tényleg komoly bajban voltunk. Szerencsére sikerült kihalászni. Ez meg is adta a kezdőlökést ahhoz, hogy máshol próbálkozzunk. Felmentünk a tározó felső végéhez, ahol a keleti oldalán egy bővizű patak torkollott be némikép sáros vízzel. Ennek ellenére az óriás páfrányok között csordogáló vízben szépen lehetett fogni domolykót, igaz azok sem voltak nagyobbak, mint a Kőrispatak pisztrángjai. Hamar meguntuk, majd visszamentünk és a tározó alatt próbálkoztunk a Küküllőn. Itt a víz gyönyörűen tiszta volt, és maga a környezet is lenyűgözött minket, annak ellenére, hogy a telkek hátsó végében folyt az erdős területen. Sajnos pisztrángot, pért ez a víz sem adott csak csenevész domolykókat. A tározó alól bandukoltam a házak előtt az úton, amikor egy úriember a kapualjból megszólított. -Fogott e má valamit? Csak apró domolykókat válaszoltam. Nem is fog nagyobbakat itt mondta, és elmagyarázta, hogy 2 napja este levillanyozták a rabsicok a szakaszt. „–Akkor, talán kellene szólni az erdésznek. –Minek, az is zsivány.” Ekkor már teljesen kész voltam, elég volt. Megkerestem Petit, aki szintén sikertelenségről számolt be. Még csináltunk néhány felvételt a festő folyócskánál és kocsiba ülve elindultunk haza.

Azóta eltelt 13 év. Visszaemlékezve maga a táj, a környezet lenyűgözően szép volt és biztos vagyok benne, hogy azok, amiket még nem volt szerencsénk szemügyre venni azok is hasonlóan gyönyörűek lehetnek. Csak remélni tudom, hogy a halállomány egyszer újra felfejlődik arra a szintre, ami már normális lenne, bár ahhoz erőteljes szemléletváltásra lenne szükség. Sajnos még napjainkban sem érkeznek olyan hírek onnan, amik gyökeres változásról számolnának be, pedig újra szívesen megtapasztalnánk az erdélyi magyarság vendégszeretetét.

Sajnos az útról digitális fénykép abban az időben még nem készült, viszont egy analog video kamerával sikerült néhány pillanatát rögzíteni eme feljtehetlen utazásnak.

Janess