Út a tundrán át III.

Finnmark 2017.

Egy magányos horgász kalandtúrája a nevesincs folyóhoz.

 

 

 

Langyos szellő lengte be a napsütötte dombok virágokkal feldíszített zöldellő lankáit, s megannyi madár dalával ünnepelve köszöntötte a messziről jött vándort........ Újfent sikeresen teljesítettem a magam elé állított próbát, visszatértem az északi vadonból és ismét úgy érzem, hogy a lelkemből egy darab ott maradt örökre.

 

 

 

Bevezető

 

Eltelt egy év. Teli tervekkel, várakozással és reményekkel. Hosszas tervezés, adatgyűjtés után ismét körvonalazódott egy új célterület képe, mely felfedezésre várt számomra. Finnmark. Egy közép európai embernek nem sok mindent mond ez a szó. Számomra viszont, aki állandóan a skandináv térképeket bújja már annál többet. Finnmark messze az északi sarkkör felett a norvég királyság leg északibb megyéje. 48631 négyzetkilométer területet foglal magában, melyen számtalan folyó, patak kanyarog  több  ezernyi tavat kerülve, vagy ép érintve. A terület lélekszáma a majd fél Magyarországnyi területnek csupán 76000 fő. Hatalmas több ezer négyzetkilométernyi  területek állnak lakatlanul, melyek zöme az Északi sarki tundra része. A tundrával voltak már tapasztalataim, evégre két alkalommal már volt szerencsém ebben a környezetben több hetet is eléldegélni nomád körülmények között. Kietlen, fagyos, mocsaras puszta. Ezek a szavak idei utamon valódi értelmet nyertek a táj jellemzését illetően.

Hogy miért is vágyik egy ilyen jelzőkkel illetett területre a magam fajta vándor? Ezt a kérdést számtalan ember feltette már nekem. Talán a kihívás és a végtelen szabadság érzése, amikor egy magaslatról végigtekintve a körülöttem lévő tájon, a horizontig sem embert, sem ember alkotta építményt nem látok. Csak én vagyok, és a zord, könyörtelen természet minden szépségével és vadságával. Ezt csak az érti aki már belekóstolt ebbe és nem is várom másoktól, hogy ezt megértsék.

 

Tőkehal horgászat az Alta melletti Kafjordban.

 

Az interneten fellelhető információk tengerében egy helyi internetes hírújság cikkén akadt meg a szemem és keltette fel érdeklődésemet. Az írás arról szólt, hogy a megye belföldi halállománya túlszaporodott, és ez problémaként jelentkezik, mivel a helyi lakosság és az oda utazó horgász vendégek főként a lazacok és tengeri pisztrángok, szajblingok hajkurászásával mulatják idejük nagy részét. Magam nem látom értelmét a fehér hollók üldözésének, a csekély eredménnyel vagy inkább kudarccal kecsegtető migráns fajok horgászatának. Jobban beleástam magam a témába. Ismét feltérképeztem mindent. Egy nem kereskedelmi céllal túlhorgásztatott területet kerestem, melyről szinte egyetlen egy beszámoló, videó sem jelent még meg webes felületen. Szó szerint egy jelentéktelen kis kék, kanyargós vonalat kerestem néhány kék pacnival rajta, ami mások számára talán fel sem tűnik, hogy ott van a térképen. Találtam is ilyet. Még csak nevet sem adtak neki és kellő távolságra van a lakott területtől. Messze van az utaktól, de gyalogos, packraftos túrával még elérhető. A folyás tavakat fűz össze, mint egy gyöngysort, melyekben a halak biztonsággal át tudnak telelni a 8 hónapos tél folyamán.

 

Tágasabb és magasabb. Ez már mindent elnyel ami szükséges.

 

Utazás, érkezés, helyi transzfer, engedélyek, térképek beszerzése. Felmértem a lehetőségeimet. 44 éves vagyok idén. A hozzám hasonló korúak már kevéssé izgágák. Mivel most is, mint máskor, önmagam erejéből akartam eljutni a kiszemelt célterületre, ezért komolyan vettem a fizikai felkészülést, bár el kell ismerjem hibáztam is benne nagyot. A málhás menetgyakorlatok nem épp egészségesek, így ezt a háttérbe helyezve csak a kiutazást megelőző hónapban vettem elő és akkor gyakoroltam. A megelőző év során főként a futás teljesítmény fokozására, a kerékpáros kardió edzésekre helyeztem a hangsúlyt, melyeket átlag heti két alkalommal gyakoroltam. Egy 30km -es vízitúra keretében az evezést, a vízi manőverezést is volt alkalmam fejleszteni.  Az utolsó hónapokban már heti két alkalommal bakancsban 10-11km -es futás és 30-50km-es kerékpáros távon javítgattam a keringésemet. Nem volt elég és hogy miért nem,  az az alábbi napló beszámolóiból ki is fog derülni.

 

Előre bocsátanám a kedves olvasó számára, hogy az írás és a megjelenő kisfilm szándékosan nem tartalmaz semmiféle utalást a helyszínekre vonatkozóan, így ezuttal sem a hegyek, sem a vizek nevei nem szerepelnek benne az ott élő halak védelmének érdekében. Nem preferálom és támogatom a horgászok kereskedelmi, idegenforgalmi célzattal gépesítve történő helyszínre szállítását. Még szebb és gazdagabb lenne ez a vadon ha ezt betiltanák. Szeretném ezt a paradicsomi állapotot megőrizni! Így kérnék mindenkit, hogy ezt a döntésemet tatrsa tiszteletben és ne bombázzon senki ilyen irányú kérdéseivel!

 

 

 

Első napok 2017. augusztus 3.-5.

 

Az indulás napjára már tételesen bepakoltam mindent ami szükséges az urbanizációtól távoli élethez. Ez a már meglévő és bevált felszerelési tárgyakból, kellékekből szinte rutin módon ment. A hátizsák átalakításán kívül nem változtattam semmit. Ennek alumínium hátmerevítését eltávolítottam és egy hosszabb és könnyebb általam fenyőlécből és szénszövetből laminált merevítést kapott. Ugyanakkor édesanyám segítségével a belső tér felső része 20 liter űrmérettel megnövelésre került, így kényelmesen el lehetett benne pakolni.

A legrosszabbra való felkészítést követően búcsút vettem a családtól, majd hamarosan megérkeztem a Ferihegyi  reptérre. A poggyász feladása során az azt átvevő hölgy tájékoztatott, hogy ezúttal már nem kell Oslo-ban felvenni és újra feladni, az automatikusan fog a célállomásra érkezni Altába. Örültem is ennek, mert sok kellemetlenségtől megkíméli az utazót. A gép ezúttal pontosan indult és érkezett. Oslóban a tranzit zónába terelték a tovább utazókat és ott várakoztam 19 óra 30-ig a csatlakozás indulásáig. Az ide történő bejutás csak akkor volt lehetséges, ha a monitoron megjelent a gép száma mellett a nevem, ami a tájékoztatás szerint azt jelentette, hogy a csomagom megérkezett és tovább irányították.

 

Attila és az ő fekete, pollack fogása.

 

Az utat Tromso -ban egy rövid leszállás erejéig megszakítottuk, majd megérkeztem az északi sarkkörtől 400 km-el északabbra fekvő, sűrű felhők takarója alatt megbúvó Alta városába. Meglepő volt, hogy az ennyire északon elhelyezkedő 20000 lakosú városban 13 fok volt a kijelző szerint. Nem keveselltem az otthoni 40-hez képest, inkább sokalltam, de hát itt a tenger hűtő-fűtő hatása érvényesül még. Mindegy, a tollpehely kabátom elviselhetővé vált számomra néhány percen belül.  A gépről leszállva a csomagfelvételi pontra mentem ahol izgatottan vártam a légitársaságra bízott drága felszerelésem. Vártam és vártam. Az utasok és a csomagok is fogytak, de az enyém nem bukkant fel a gumifüggöny mögül. Idő közben Attila is megékezett fogadásomra, aki családjával ott él és dolgozik Altában. - Ők fognak vendégül látni és segíteni az Altában tartózkodásom idején. -  Így most már ketten lettünk egyre izgatottabbak. Végül még két utas kivételével mindenki elhagyta a kis fogadó terminált. A szalagon csupán csak néhány gazdátlan csomag  járt körbe és körbe. Mindannyian a reklamációs pulthoz mentünk és felvetettük a jegyzőkönyvet.

 

 

A csomagunk elkallódott. Borzasztó az érzés amit ilyenkor átél az ember. Egy évnyi tervezés, edzés, az utazásra kiadott pénz, bár ennek értéke csekély a hátizsákban lévő felszerelési tárgyak értékéhez képest és még sorolhatnám. Egy igazi rémálom.  Attila látta rajtam az elkeseredettséget. Kevés sikerrel de próbált biztatni és vigasztalni. Rövid autóút után megérkeztünk Attiláékhoz. Ott már kedves párja Szidónia és kisfiúk Barnabás fogadott. Én voltam náluk az első hazai vendég kis falunkból. Látszott is rajtuk az öröm és igazán mindent megtettek annak érdekében hogy jól érezzem magam náluk.  Szinte már királyként bántak velem. Érkezésemre rénszarvas pörkölttel készült a ház asszonya. Nem minden napi étel felénk, sőt egyáltalán nem az. Jóízűen, bár az idegességtől össze szorult gyomorral fogyasztottam el, ami igen finoman volt elkészítve és a barátságos légkörrel együtt amit teremtettek, igen jól esett. Törődtek és fogalakoztak velem és a problémámmal. Igyekeztek tenni arról, hogy a várakozással eltöltött idő ne menjen kárba, hasznosan teljen. A sorozatos reptérre mászkálás és érdeklődések között Attila elvitt a legjobbnak tartott tőkehal fogó helyére Kafjordba.

 

A Kafjordi híd. Attila kalapácsa ott maradt a csúcsán, emlékül az utókornak.

 

Annak idején amikor még hidak építésével foglalkozott ott kinn, az ezt a fjord szűkületet átívelő híd megépítésében is részt vett, így igen jól ismeri a környéket, a vizet. Az építkezés során a magasból sok halat, delfint és volt hogy bálnákat is láttak beúszni a fjordba. - Naná, hogy horgásztak is. Büszke a hídra amit felépítettek itt, és elnézve azt van is mire.  Mesélt a fjord második világháborús történelméről, egy német hajó cseles elrejtéséről és megmutatta eme nem túl dicső múlt hátrahagyott emlékeit. A parton szétszórt tányércserepeket, melyek itt ott még kibukkannak a part homokja alól, - bár a horogkeresztes darabokat sajnos már zömében elhordták - illetve a híd keleti vége felett a sziklafal alatt található moréna felszínén tucatszám hátrahagyott ágyúlövedéket.  Bár felmászni oda és fényképet készíteni csak neki volt bátorsága, mégis kissé elgondolkoztató, hogy itt mindenki tud az ottlétükről, mégsem viszik el, vagy gyűjtik be államilag azokat. Pedig azok nem puszta vasdarabok. A fjordban 13 óra körül tetőzött a dagály. Attila szerint ez a legjobb időszak a halfogásra és így is volt. A víz már sebesen kifelé áramlott amikor odaértünk. Ekkor érti meg az ember igazán, hogy milyen erő is az ami az apály-dagály erőműveket hajtja. Mintha egy sebesen áramló hegyi folyó partján álltunk volna. Kaptam botot, ami nem emlékeztetett az itthoni finomkodós felszereléshez, de ez hamar ki is derült hogy miért szükséges.

 

 

A kb. 60-as fonotton berepülő 60 grammos pilker hamar a fenékzóna sziklái között landolt. Aztán szinte a feneket feltépve kőről köre, kőbe akadva kellett feltépni onnan. Érezni lehetett ahogy egyik sziklatömbből a másikba akad . Az elején még feltettem Attila felé a kérdést, hogy "nem szoktátok fenni a horgokat, mert elég csorbák?", de csakhamar rádöbbentem, hogy itt bizony teljesen felesleges lenne, hisz a következő dobásnál úgyis kicsorbul. Kő-kő-kő-megint egy kő, hú ez valami eleven. "Igen, megvan!" és már húztam is fel a feneketlen mélységből az első jelentkezőt. Nem túl nagy, de egy igazi kis fekete tőkehal. Boldog voltam és egy pillanatra el tudta feledtetni velem a problémámat. Beteljesült egy álmom, tőkehalazok és fogok is a tengeren. Aztán jött a következő, meg az azt követő. Téptük a sziklát az algát, moszatot, míg beugrott egy nagyobbacska közönséges tőkehal. Ennek gyönyörű barna márványozott teste igazán beleolvad az algamező nyújtotta háttérbe, bár ez is több mint 10 méter mélyről lett felszedve. Végül akadt egy mutatósabb darab is.

 

Az én csodálatos közönséges tőkehalam, avagy cod.

 

Attila pedig ugyanúgy fogta mint én, sőt néhány tengeri gusztustalan bűzös, nyálkás lény is a horgára akadt, amit nem igazán volt kedvünk kézzel megérinteni. A parti horgászat nem a nagy halakról szól, bár néha-néha bele lehet futni, de az igazán hatalmas jószágokat a nyílt tengeren  vagy a fjord bejáratánál csónakból fogják több száz méterre a felszín alatt. Én csupán egy méter feletti halat láttam befordulni elém, de a rövidke idő alatt nem igazán tudtam megítélni, hogy az valójában mi lehetett. A délután fénypontját a delfinek felbukkanása jelentette. Kis disznó delfinek. A fekete tőkehalakat üldözve úsztak be a fjord vizébe. Igazi élmény őket a valódi élőhelyükön látni és közelről megfigyelni. Ilyenkor még a helyiek is abbahagyják a horgászatot és mindenki őket figyeli. Sajnos Orka -hoz nem volt szerencsém, de 8 tőkehal megfogása mellett a meglévő élményekkel is boldogan mentem vissza.

 

 

Még két gép érkezésére kimentünk, de mindhiába. Csak a Norwegian Arlines társaság hanyag csomagkezelésén tudtam szörnyülködni. Minden leszálló gépen volt 2-3 utas aki a csomagjait hiányolta és mindig volt a szalagon másik 2-3 ami meg nem talált gazdára, mert bizony az meg máshonnan hiányzott. Minden alkalommal megígérték, hogy értesíteni fognak ha megvan a poggyászom és magasról tettek rá, hogy anélkül bizony értelmetlenül vagyok itt. De az idő csak telt és fogyott. Már a tundrán kellett volna rónom a kilométereket. Már kezdtem lemondani a túráról és úgy voltam vele nem is érdekel már, csak a felszerelésemet kapjam vissza. Este azonban kaptunk egy SMS -t, megtalálták a poggyászom és a vasárnap érkező gépen lesz. Örültünk neki, de nem igazán értettük, hogy miért is nem tudják egy másnap érkező gépre felrakni. Szombat délelőtt megejtettünk egy bevásárlást, mivel vasárnap a boltok egyezményesen törvényileg zárva vannak! Délután ismét átadtuk magunkat Attilával a horgászat örömeinek és újra a fjord ki-be áramló vizét vallattuk.

 

Lőszertemető a fjord felett. Nem csupán hüvelyek hevernek itt.

 

Szombat révén igen népes és változatos horgászközösség között foglaltunk helyet. Helyi családok az apró unokáktól a szülőkön át a nagyszülőkig mindenki pilkereket dobált, kortól és nemtől függetlenül. Még egy migráns csoport is vidáman horgászgatott, tüzet raktak, főzőcskéztek, énekeltek. Találtunk magunknak helyet és bár nagyobbakat aznap nem, de kisebb fekete tőkehalakból többet is sikerült elcsípni. Attila fogta a nap egyetlen értelmes halát, mely az előző napi nagyobbacska társához hasonlóan a grillrácson végezte. Megint elrepült az idő. Ismét éjfél elmúlott mire ágyba kerültük. Az éjszakai világosság hamar megtéveszti az embert.    Izgatottan vártuk a holnapot.

 

Grillparti a számomra késő novemberi időben az északi nyárban.

 

2017. augusztus 6. vasárnap. Megint nem kellett elkapkodni a kelést. Bőven ráértünk. Én igen izgatott és szkeptikus voltam a csomag érkezését illetően, de bizakodtam. 10 óra magasságában szállt le egy SAS gép, de mint kiderült, elveszett csomagot csak az a társaság szállít amelyik elhagyta. Volt még idő, így felkutattuk a városban az egyetlen horgász felszerelés fertőtlenítő állomást ami vasárnap nyitva is tart. Ez az Alta kempingben található. Itt a hölgy minden kérdésre valószínűtlenül mosolygott és helyeselt. Bár én meg nem igazán értettem, hogy egy teljesen száraz felszerelést, ami éppen ezért steril is és ami soha nem találkozott még lazacokat tizedelő parazitával miért is kell fertőtleníteni, miért nem lehet róla anélkül kiállítani az igazolást és pont. Vissza a szállásra, majd ebéd és irány a 12.40 -kor landoló járat. A legfrissebb ígéretek szerint ezen lesz a csomagom. Úgy is lett. Bár a végére, de feltűnt végre a függöny mögül a pakkom. Hihetetlen volt, hogy ismét kezembe vehettem. Indulhattam a nagy útra. Egy röpke időre még elugrottunk Attiláékhoz, átrendeztem a felszerelést, majd elbúcsúztam Sziditől és Barnabástól. Bár még napokig tudtam volna élvezni a háziasszony finom főztjeit, de sajnos ez nem gasztró túra volt.

Sok időt vesztettem a várakozással. Az idő, útvonal és az egyes helyszínek úgy voltak kalibrálva, hogy azokat kényelmesen, de még el lehessen érni, azonban vesztettem három napot. Attila felajánlotta, hogy a buszozás helyett ő elvisz autójával egy beljebb lévő kiindulópontra, mely légvonalban 29km-el röpített volna előre az általam tervezettől. Így valamelyest visszanyerek az elveszett időből. Sajnos nem így lett. A felszerelés fertőtlenítés általam feleslegesnek ítélt procedúráján és az ezzel járó 150 korona megfizetését és az igazoló lap átvételét követően elindultunk  a fennsíkra.

 

A fertőtlenítés egy pillanata. Elég lett volna a bototokat, orsókat kirakni, mivel az igazoláson nem szerepel tételesen semmi.

 

Megtaláltuk a leágazót, bár kissé másként mutatott, mint amit a műhold képeken látni véltem. Az út amit én aszfalt útnak néztem, egy sziklákkal, pocsolyákkal tarkított makadám út volt befele, és az erről leágazó út amit makadám útnak véltem, az pedig csak  egy quad csapás volt, mely a semmibe vezet. Ez személy autóval járhatatlannak tűnt már az első métereken is, így a málhát a hátra véve elbúcsúztam Attilától, megköszöntem az értem tett erőfeszítéseiket és elváltak útjaink. Csupán 6km-t jutottam közelebb az első célpontomhoz, de ez is több mint a semmi, de még maradt hátra bőven.

 

 

 

Első nap a tundrán.

 

Langyos szellő lengte be a napsütötte dombok virágokkal feldíszített zöldellő lankáit, s megannyi madár dalával ünnepelve köszöntötte a messziről jött vándort. Történetemet így is kezdhetném azonban mindez a valóságtól igen elrugaszkodott lenne. Délután 16 óra 30 perc körül járt. A felhők közül néha kikandikáló nap már lassan körpályára állt a horizonton. Erős már már viharos, hideg délnyugati szél borzolta az Attila szavaival élve "szőrős tájat". Kopár és kietlen. Itt már kontinentális éghajlat uralkodik és az átlagmagasság 500 méterre a tenger szintje felett  helyezkedik el, ami 4-5 fokkal hűvösebb  klímát eredményez.

 

A Finnmarki tundra üdvözlő képe.

 

Nyugati irányba indultam át a kopár ám mocsaras dombtetőn. Viszonylag gyorsan haladtam. Attilával való búcsúzásunkkor még meg is jegyeztem felé, hogy figyelembe véve a terep felszíni jellemzőit, a 36 kg-os málha tömegét és az ezzel otthon hasonló terepadottságok mellett mért átlagsebességemet 20 órára már el fogom érni a táborhelyemet. Na, ez sem így lett. 19 óra 30 perckor értem rá a térkép szélére. Ugyanis a beszerezhető térképre a kiinduló település nem fért rá, sőt más település sem szerepelt rajta, pedig vagy 5000 négyzetkilométernyi terület vetülete. Folyók, patakok tucatjai keresztül kasul, tavak százai, de lakott terület egy sem. Hatalmas lakatlan vadon, pusztán az itt-ott feltűnő, dombéleken kígyózó rénszarvas kerítés emlékezteti az embert arra, hogy mások is élnek ezen a bolygón.

 

A virág pompa azért megvolt.

 

A település a térkép léptékével kalkulálva sajnos annak szélétől még több mint 10 km-e van.  Az elérni kívánt cél pedig az ellenkező irányba majdnem mégegyszer annyira. A terep is változott. Néhány kilométernyi domb élen való gyaloglás után elértem az első kereszt irányú völgyet. Vesztettem a magasságból a leereszkedéssel és az idővel is, mert egy normál bakancsban nem gázolható 3.5-4 méter széles patak keresztezte utamat. Felfele és lefele is kerestem gázlót a mocsaras parton, végül az mellett döntöttem, hogy málhámat áthajítom a túlpartra és utána ugrom. Együtt ez nem ment volna. Utána felfele vitt az utam a következő dombon. Egy haldoklóban lévő nyírfaerdőben találtam magam. Lombjaikat, gallyaikat elvesztett törzsek, csonkok, mint valami fantasy film misztikus díszletei torzóként meredeztek minden fele.

 

 

Szín és forma kavalkád. Csodálatos volt ezeket látni.

 

Valamiféle kérgen megtelepedett zuzmó, vagy gomba pusztíthatja őket félelmetes látványt nyújtva több hektáron át. Hegynek fel, völgynek le, majd ismét hegynek fel és ismét völgynek le vitt az utam. Amit nyertem terepszint emelkedést azt hipp-hopp el is vesztettem. Mindig abban reménykedtem, hogy ha felküzdöm magam a következő néha 100-150 méterrel magasabbra lévő gerincre, onnan majd megpillantom már a célt és az oda vezető lankás lejtőt. Nem így lett. Onnan mindig csak egy hatalmas völgyet és azon túl egy újabb magas dombot vagy hegyvonulatot láttam magam előtt ahova újfent le kellett ereszkedni, majd fel kellett kapaszkodni. Az egyenestől horizontálisan vagy akár vertikálisan történő elmozdulások hosszabb utat eredményeznek és ebből itt volt bőven. A tundrára jellemzően itt minden kisebb, vagy akár nagyobb  teknő, gödör, völgy, legyen az lent, vagy akár fenn a hegy tetején, álló vagy folyó víz tölti ki, vagy ép mocsár. A permafroszt nem engedi ezeket elszivárogni. Ezek jelentettek útakadályt, melyeket kerülni vagy gázolni kellett.  Ami kissé eltért az általam megszokottól, hogy itt más a talaj szerkezete. Nincsenek moréna sáncok, mezők.

 

A csapás a semmibe, vagy a mindenségbe? Ekkor még nem volt olyan egyértelmü.

 

A sziklás alap kőzeten több méternyi kavicsos homok és azon 5-15 cm termő tőzeg réteg található. A kövek, sziklák csak itt ott bukkannak ki a talajból mutatóba. Ez utóbbi szempontból ez a környezet gyalogosan járhatóbb, sőt a nyomokat látva kerékpárral és quaddal is. A jellegtelen dimbes dombos tájon fix határozott és felismerhető szirt, csúcs hiányában a tájékozódás nehéz volt. Nem lehetett a térképen beazonosítani semmit csak a vízfoltok felülnézeti formáit. Ezekhez igazodva tudtam tájékozódni és előre jutásomat jegyezni a célig. A szintemelkedések igen sokat kivettek belőlem. Keringés ide, kardió oda, a málhás menetelés az egészen másfajta erőnlétet kíván és ez most számomra be is bizonyosodott. Egyre többször kellett lepihennem. Onnan egyre nehezebben indultam újra el és a combhajlító izmaim is minden egyes hajlítás során már görcsbe akartak rándulni. A nap már a nyugati horizonton lévő hófoltos hegyek mögé bújt és ott folytatta útját amikor 23 óra 38 perckor letérve utamról az általam kijelölt cél  előtt 5 km-el letáboroztam. Sokban nem tértem el, hiszen azon folyó partján állt fel a sátram amit szerettem volna elérni, csak folyásnak lejjebb. Hihetetlen mekkorát esik a hőmérséklet. Láttam a leheletemet.

 

Minden völgyben egy patak, vagy mocsár várt.

 

Fáztam. Átizzadt felsőmet azonnal levéve pillanatra a vérszívók martalékává váltam. Eddig csak követtek és piszkálódva csíptek itt, csíptek ott, de most mind egyszerre rontott rám.  Itt a terület velejárója a sok millió szúnyog és homoki légy. Úgy éreztem magam a gyaloglás közben mint Forrest Gump amikor futásra adta a fejét. Egyre több követőre akadtam, de ezek nem elvből követtek. Kellemetlen társaság, de meg kell szokni, el kell viselni a jelenlétüket. - Aki itthon a sok szúnyogra panaszkodik, annak csak egy napot kívánok ott, és soha az életben nem sokallja majd őket itthon. -  Bőségesen bevacsoráztam, bekaptam két Magne B6-t tablettát és vagy két tuvat szúnyogot a vacsorával és lefeküdtem aludni. Még csak a vízre sem néztem rá, meghagytam ezt az élményt másnapra.

 

 

 

Második nap a tundrán.

 

Reggel 8 órakor ébredtem fel. Elég kényelmetlenül aludtam, kissé elszoktam a sátor nyújtotta negatív kényelemtől. Ismét kiestem a komfort zónámból. Combhajlítóim még mindig görcsbe akartak állni, minden egyes esetben amikor kissé behajlítottam a lábam. Gyorsan bekaptam a reggelimet, majd elvégeztem azt amit az este elmulasztottam, mégpedig a tábori teendőimet. Első mindig a menedék létesítése, második pedig a száraz tüzelőanyag begyűjtése és szárazon tartása. Szerencsémre az éjjel nem esett, bár botor dolog volt részemről ezt reggelre hagyni, itt ugyanis alig fél óra alatt megváltozhat az időjárás. A sátor körül térdig érő törpenyír és annak elszáradt elhullott ágai tökéletesek erre. 

 

Az egyes számú tábor helyszíne a nevesincs folyó partján.

 

Kissé arrébb egy pár  fából álló nyírfaliget megfelelő mennyiségű kéreggel látott el, majd miután három napi készletet elraktároztam és a tűzrakó helyet is kialakítottam. Indulhattam horgászni. Hiszen főként ezért jöttem. Erre a folyócskára azért esett a választásom, mert a műholdképek alapján kísértetiesen hasonlított a Finn tundrán oly sok szép emléket adó Siedjonjohkára. Semmiféle információ nem volt róla fellelhető, így  csak reménykedni tudtam benne, hogy az alatta elterülő közel 10 négyzetkilométernyi vízfelületü tó megfelelő hal potenciállal látja el. Ismeretlen víz partjára léptem. Ilyenkor belül még vívódik az ember. Van -e benne egyáltalán hal és ha igen, akkor milyen, mekkorák, esznek -e és ha igen, akkor mit? A kérdőjelek hadától szinte alig lát ki az ember a fejéből, de az első dobás azonnal meg is adta a választ.

 

A nyírfakéreg és annak begyűjtése. Létkérdés a tundrán annak, aki a természetre támaszkodva akar ott élni.

Olaj tartalma révén vizesen is lángra lobban és kormozó lánggal ég mint a kátránypapír.

 

Egy teknő alján a mederesés előtt lévő megszaladó vízbe vetettem be barna 12-es Klinkhammeremet, mely Lappföldön már oly sokszor bizonyította rátermettségét. Így volt ez most is. Néhány méternyi sodródás után egy 35 cm körüli Pér csípte le és került partra. Utána sok sikertelen hadonászás után mégis rá kellett jönnöm, hogy nem ez a nap legye, vagy ha mégis tévedek, akkor nincs több hal. De volt, és a víz alatt táncoló 8-as Oliv Gold Ribbed Hare's Ear nimfám meg is hozta az áttörést. Szabadon sodratva, megállítva, cincálva, minden módon felkínálva egymás után adta a folyó a Péreket.

 

Idillinek tűnő környezet vett körül, de ez csak csalóka díszlet.

 

A sodrós rész többnyire a kisebb átlag 35 cm jószágokat adta, azonban annak végén ahol a tavat megelőző csatornaszerű lassú folyássá alakul a folyó megjött az első 46 cm -es példány. Itt is a mély lassan áramló részeket részesítették előnybe a nagy halak. Maradt a nimfa. Bár innentől lefele a víz gázolásra alkalmatlan volt, de partról dobálva ebédig összesen 21 halat sikerült kivarázsolnom belőle. 6 db volt 44-46cm között. Ugyanakkor ezek között egy maréna is akadt. Az időjárás hirtelen megváltozott. Sűrű felhők érkeztek erős hideg széllel. A felhők szinte felfalták a tájat mindent ellepett a szürkeség. Az ebédet ennek ellenére jóízűen ettem és megnyugodva konstatáltam magamban,

 

A pérek mennyei királysága a nevesincs folyó.

 

tökéletes helyet és időt választottam, benne vagyok a tutiban. Ebédre egy zacskós tészta levest engedélyeztem magamnak bónuszként és egy zacskó rizst fogyasztottam el egy nyárson sült hallal. A napi élelmiszer kvótám zömét ezzel ki is merítettem. Minden egyes nap reggelire 15 dkg kenyér 10dkg szalonnával volt a menü. A napok további részében egy zacskó rizs és 65gramm zabkása, melyet még kiegészítettem egy 45 grammos zabszelettel. Hogy ez utóbbiakat mely fő étkezésre ettem meg az változó volt.

 

A főzés pillanata szabad tűzön, mely alkalmanként 2-2 órát vett el egy egy napból.

 

Ezt kellett hallal, bogyókkal kiegészítenem, de még így sem tudtam a napi kalória szükségletem felét sem kielégíteni. Összesen 5 tésztalevest vittem magammal és ezt elosztva alkalmanként ajándékoztam meg vele magam. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ezek a készítmények azonos tömeg mellett negyed annyi kalóriát tartalmaznak mint a zabkása. Ez miatt lekerült az élelem listámról és csak az íze valamint a só és folyadékbevitel miatt vittem magammal párat.

 

Had mutassam be őket! Az ebédem és a vacsorám.

Termetes egy jószágok voltak.

 

Az előző nap legyalogolt 18 km után ezen a napon nem igazán volt kedvem a sátortól nagyobb távolságra lebandukolni. Délelőtt lefele már elmentem 200 métert, délután a felső részt térképeztem fel. Kezdésnek a sátram alatti meredek rézsű tövében lévő széles csendes teknőt vettem górcső alá. Itt szinte állt a víz. Nimfát dobáltam olyan messze a parttól merőlegesen amennyire csak tudtam, majd miután fenék közelbe jutott apró pöccintésekkel lassan bevontattam. Itt nem volt az a Kánaán, de azért három darabot adott ez a szakasz is, sőt a bő negyvenes kategóriából. Míg itt táncoltattam a nimfát, néha el-el pillantottam felfelé és láttam amint tőlem úgy félszáz méterre egy csobogó alatt szedegetnek a halak.

 

A táborhely alatt. Ez a sekély, de gyors rész adta a kisebbeket.

 

Úgy véltem talán majd itt lehetőség nyílik a szárazlégy használatára. Beálltam a vízbe a lavórnyi szedések vonalában és  elkezdtem nyaggatni őket. A helyszínre velem együtt az eső is megérkezett felhőszakadások hosszabb-rövidebb hullámaival. Így a halakat csupán a szünetekben volt lehetőségem zaklatni. A zuhogó eső elől egy csenevész nyírfa ritkás koronája alá bújtam, mely inkább adott hátamnak támaszt mint védelmet. Így ment ez a nap rövid hátralévő részében. Vacsoráig 30 -ra kerekítettem fel a fogás számot, majd megelégeltem a dolgot. Bőven elég ez egy napra. Vacsorára elfogyasztottam a zabkásámat és mellé még egy halat, melyet még ebédet követően raktam fel  füstölődni, és elbújtam a száraz és kissé melegebb menedékembe.

 

 

 

Harmadik nap a tundrán.

 

Reggel kopogásra ébredtem. - Megint eső veri a sátor ponyváját. Gondoltam, de kinézve meg kellett állapítsam, hogy tévedtem. Bár borús idő volt, -ami nem meglepő errefelé - szúnyogok és homoki legyek lepték el a külső és belső ponyva felszínét. Engem akartak. Borzalom, hogy mennyi van belőlük. Miután megettem a soványka reggelimet ismét átadtam magam a horgászat örömeinek. A tegnapi nap tanulságait figyelembe véve, ezen a napon csupán a bambusz botomat vittem magammal. A másik úgy is csak a bokrok között figyelt a parton az előző napon. Ismét lefele indultam, újra megdobálni a már bevált helyeket. A halak itt hamar rám unhattak,  mert alig volt kapásom. A nimfázást erőltettem, de másfél óra alatt csupán 8 halat fogtam. Már benn álltam a tó felső betorkolásánál. Itt viszonylag kicsi 30cm -es Pérek szórakoztattak. Épp egy újabb delikvens vetette rá magát a csalira és vidám röptével azonnal meg is mutatta csenevész alkatát. Franc.... Unottan húztam magam felé és már azon gondolkodtam, hogy talán tovább kellene lépnem, valami komolyabb ellenfeleket keresni, amikor az apró rángatózások sorozata mély húzásba, majd felém haladva határozott lüktetésbe ment át.

 

Egy kis pihenő.

 

Egyre jobban elnehezedett és gyanakvásom a következő pillanatban meg is testesült. Az előttem lévő méteres vízbe egy hatalmas csuka fordult be. Szájából még kilógni látszott a kis Pérem. Ó, jajj! Van úgy hogy az ember már eleve vesztesnek ítéli meg a helyzetet. Ez pont így volt most is. 5-ös bambusz, 0.16-os előke és , ha mindez még nem lenne elég, nem is a pengeéles fogakkal telirakott pofájában ült a horog, hanem a Pérében. Ha már így alakult a dolog felvettem a harcot, bár túl sok reményt nem fűztem a dologhoz. Az első csukás ásításig és fejrázásig talán kitartok. A befordulást egy hosszú kirohanás követte, csaknem backing-ig lehúzta a zsinórt. Apránként sikerült visszaszednem tőle, közben nagy lustán jobbra-ballra köröket írt le. "Menjél csak, mozogjál attól fáradsz, a te tohonya tested és szíved nem állandó mozgásra tervezték!" Ezek a szavak jöttek ki belőlem, és ez így is van. Számára a csekély mozgás is megerőltető, hiszen egész nap egyhelyben vár és csak néha ugrik egyet a zsákmányért. A körök idővel egyre kisebbek lettek, majd már csak a sodrás vitte szegényt jobbra meg ballra, és csak nem akart ásítani. Végül a sokadik próbálkozás után a sekély alig 15 cm-es vízbe terelve tudtam puszta kézzel kiemelni. Gyönyörű volt és igen buta. Az életét tette kockára a zsákmányához való ragaszkodása miatt. Szerencséjére nincs akkora étvágyam hogy egy farok tőig 84 cm -nek mért kb. 7 kilós halat befaljak, így fotózást követően szabadon távozhatott. Sajnos a kis Pérnek nem volt ekkora szerencséje. Ő igen viseltesen nézett ki a küzdelmet követően.

 

A kis moho.

 

A nagy örömködés után ez a hely már nem adott több halat, így tovább kellett hogy álljak. Lejjebb a "csatornán" akadt még két darab 40cm feletti jószág, ami nem volt meglepő, hiszen az előző nap is csak nagy halakat adott ez  a rész. Pér esetében a pöcögetős, keresztbe sodratós nimfázás nem igen hoz lázba engem sem, így tovább mentem. Feljebb sétáltam a folyáson a táborom melletti hosszú méy és széles teknőre. Itt most a déli partról próbálkoztam száraz léggyel. A hely meg is adta azt amire vágytam.  Itt nem az apróságok, hanem 40+ -os   pérek hada támadta a kicsiny 12-es cdc tegzesem. Kivételesen szélcsend volt és feszített lassan áramló víztükör. Igen óvatosan álltak a kérdéshez, de türelemmel és óvatos mozgással meg lehetett oldani a kérdést.  Délután 14.20-kor lett meg a 25. halam aznap. Ekkor a még délelőtt fogott 35cm -es Péremmel elmentem közös lakomát ülni.

 

Fárasztás a tábor melletti hosszú teknőben.

 

Ezzel eljátszadoztam egy kicsit, így a folytatásra 17 órát követően volt ismét lehetőségem. A déli partra átmenve kikerültem a mocsárzónát ami az északit tette változatosabbá és úgy egy kilométerrel feljebb gyalogoltam olyan helyet keresve amit még nem láttam. Itt a folyásban van egy nagyobbacska szigetcsoport, mely két fő és egy kisebb mellékágra ossza a vizet. A szigetcsúcs alsó végénél lévő három fő sodorzóna igazi halraktár. Itt  sorba jöttek  a jelentkezők. Egyben minden hal megegyezett, mégpedig abban, hogy mind negyven centi felett volt és imádták a tegzest. A szórakozásomra csak a megerősődő keleti szél vetett árnyékotm a zsinórt és a legyet sorozatosan a jobb vállamhoz csapva. Itt gyorsan feltornásztam az aznapi fogásszámom 34 -ig, majd mikor úgy éreztem kissé lanyhult az érdeklődés irányomba akkor elindultam a szigetcsoport feletti részt megtekinteni.

 

Egy átlagos halacska.

 

A szigetet északról egy sziklás zúgó kerüli, délről pedig egy sóderos, homokos, szinte alig 10-20 cm átlagmélységű kb. 20 méter széles tocsogó kavicszátonyokkal. Itt bandukoltam felfelé a mederben amikor tőlem kissé jobbra, úgy 15 méterre egy lavórnyi szedés zaja törte meg a víz halk csobogását. Hirtelen lekuporodtam és figyeltem. Egy kisebb kiterjedésű gödör volt annak helyén. A tripodot, kamerát  felállítottam a hátam mögött és a felvétel elindítását követően térdelve közelítettem , majd a szedés helyétől kb. másfél méterre feljebb tettem vízre a legyem. Ragozzam??? Itt nincs olyan hal ami kihagyna egy ekkora falatot és ez most sem volt másként. A bő 40 feletti Pér azonnal lecsapott rá én meg rá.

 

A szigetcsúcs alatti halraktárban ép folyik a munka.

 

A sziget felett lévő szakasz egy igen hosszú enyhén ívelő 40 méter széles vízfelület. Igen sekély. A meder közepén is alig 30-40 cm -es volt. Az északi oldalán a partmenti sáv úgy combközépig mélyült. Az enyhén fodrozódó vízfelületen limányokat kerestem a szememmel, mely a vízfelszín alatt lévő egyenletlenségek, sziklák, teknők jelenlétére utalnak, mivel ezek tartják egy ilyen sódertengerben a halat.  Hosszas erőlködés után meg is jött az első hal. - Van abban is valami jó, ha az ember nem fog minden dobására halat, hanem küzdeni kell érte. -  A fárasztása hosszabbra nyúlott mint a korábbiaké és hamarosan ki is derült, egy korosabb példányba akadtam. Egy sötét színű 52cm -es aggastyán volt az.

 

Na ez már verte az 50-et.

 

A nagy fogást követően még volt néhány rontott kapásom és egy 46cm -es fogás, de úgy döntöttem ideje visszafelé indulni a tábor irányába. A szigetcsúcs északi oldalán befutó sebes víznél még megálltam vacsorát fogni. A száraz légy itt is nagyot villantott. Sorba jöttek a halak, de túl termetesek voltak. Mind jóval 40 felett, sőt megint befutott egy fél méter  feletti, nekem pedig csupán egy kb. 35cm -es kellett volna. Végre a hatodik alul maradt a mércén és ezzel az aznapi 43. halam megfogását követően 20 óra 40-kor elbotorkáltam vissza vacsorát főzni.

 

 

 

Negyedik nap a tundrán.

 

Az első éjszakán vagyok túl amikor is sikerült végre egy jót aludni. Az éjjel esett egy kevés eső, de a sátorból kilépve szélcsendes és tiszta eget  pillantottam meg. Csupán a horizont peremén láttam a felhőkbe burkolódzó hegyeket. Utolsó napom ezen a partszakaszon és nem akartam úgy tovább menni, hogy ne próbálnák meg csukát fogni.  Összeszereltem a nehéz tüzérséget, majd irány a nagy tó északnyugati öble. Egy lápos zsombékos részen vágtam keresztül, hogy elérjem a partot. A víz széléhez érve kissé meglepődtem, mert csupán a part széle volt sziklás, kb 2-3 méterrel beljebb már a medret iszap borította. Nem akartam felkavarni így a partról próbálkoztam egy 12cm-es fluo sárga Bucktail streamer -rel. A második dobás egy szűk kis öblöcskében a zsombékok alól kapást is hozott, de elvétette, csakúgy mint a következőt. Nem lehet nagy jószág, gondoltam és ez a következő dobás során be is igazolódott. Csupán egy 40 centis kis bugyli marta el a legyet. A nyílt vízfelületet kezdtem pásztázni, de csakúgy mint a korábbi Lapp tundrabeli vizeken ahol jártam, itt sem hozott eredményt. Egy próbát azonban megért. Egy közel 100 méteres partszakaszt fésültem át, majd visszatértem a kis szűk öbölhöz és az abból a zsombékok közé futó kis árokhoz.  A partján lopakodva megpillantottam egy leselkedő kis jószágot.

 

Ezeknek semmi sem szent.

 

Mellé ejtve és megindítva a legyet azonnal kapást váltott ki és már fickándozhatott is a part zsombékjai között. A következő dettó. Több játszótárs sajnos itt nem akadt. A nagy öböl túloldalán kb. 300 méterre lévő sásos partszegélyével kezdtem el szemezni. Az ideális lenne számomra. A korábbi helyszíneken is az ilyen helyek adták a legtöbb halat. A partszélen akartam elmenni, de az árkon nem tudtam átkelni. Az iszap az alján mélyebbnek bizonyult, mint aminek látszott, feljebb pedig ingoványba futottam. Kockáztatni nem akartam, így közel fél kilométert kellett kerülnöm, de még így sem jutottam közelebb. Ahol nem volt láp, ott ember magasságú, áthatolhatatlan, sűrű törpefűz tenger állta utamat. Negyed órás küszködés után feladtam. 10 méternél nem jutottam közelebb ennyi idő alatt. Úgy gondoltam találok én máshol is halat, ezért visszatértem a patak beömlése mellett elterülő öbölhöz és ezt dobáltam körbe. Megint nyíltvíz felé. A sokadik dobásra volt egy kapásom, de ez megint könnyen jött kifelé. - Megint egy bugyli. De nem, egy 38cm -es Pér fűzte fel magát a 3/0-ás horogra. - Pofátlanul mohók ezek az északi pérek. Reménykedtem benne, hogy az előző nap fogott csukának akad itt társa, de tévedtem.   Feladtam.

 

 

Visszaballagtam a táborhoz és a bambuszt kézbe véve felmentem a folyón oda ahol  az előző nap abbahagytam. A sziget alatti hosszú teknőben kezdtem. Az istenek nem voltak mellettem, mert, bár most az északi partról a délire dobáltam, ők fordítottak egyet a szélirányon, így az erős szél most megint a jobb vállamba küldte a legyeket. Egy idő után meguntam a fel és levetkőzést, egyszerűen benntéptem őket a kabátban és csak a horgászat végeztével szedegettem le onnan őket. Volt tartalék, hiszen közel ezer léggyel indultam útnak, fajtánként és méretenként több tucatot is készítettem, így volt bőven utánpótlás. Ennek ellenére jó móka volt. Szedegető halakat találtam és egyesével, külön-külön szárazléggyel vadászgattam le őket. Az eléjük tálalt legyet egyik sem hagyta ki.

 

Hopla -hopp.

 

Érdekes volt és számomra öröm teljes, hogy ez a szakasz se adott 40cm alatt halat. Itt vagy két tucat hal akadt, majd amikor úgy éreztem, hogy kezd kimerülni a készlet, kissé feljebb álltam a szigetcsúcs alá az északi ág sebes befolyását vallatni. Na itt már akadt 40 alatti, de csak alig egy-két centivel maradtak el az alatt és azok száma sem volt számottevő, alig néhány darabra korlátozódott. Kicsit elnyújtottam a horgászatot, mivel tovább készültem indulni és szerettem volna még kiélvezni ezt a bőséget. Mert hát ki tudja mit hoz a következő helyszín. 15 óra 08 perckor szálltam ki a vízből az aznapi 35. halam megfogását követően.

 

Átmeneti tároló. Itt legalább kiszáradnak. A szóráskép viszont egész jó.

 

Úgy éreztem ennyi már elég lesz a boldogságomhoz, ez a nap se veszett kárba. Az itt eltöltött három nap alatt egész jól kiismertem a szakaszt és az ott élő halakat. Biztos vagyok benne, hogy sokan tovább se álltak volna ilyen bőség mellett, de ez az út nem pusztán a horgászatról, hanem a túráról a felfedezésről, az ismeretlen megismeréséről is szól. Sovány ebéd után a pakolás következett. Még egy utolsó pillantást vetettem a táborhelyre, annak környékére, hogy nem e esetleg kimaradt a zsákból valami, vagy esetleg nem e maradt szemét hátra, majd gyalogosan elindultam tovább. Visszakapaszkodtam a hegyre amin ide fele leereszkedtem, majd a mocsarakat így elkerülve a domb éleken folytattam utamat nyugat felé a folyó felső  szakasza irámyába.

 

Visszakapaszkodás a hegyre.

 

A felfelé tartó közel egy kilométernyi emelkedő bemelegítő szakasz kimaradhatott volna az életemből, mert bizony sokat kivett a lendületből, amit a fenti hullámvasút is csak tovább rontott. A műtött bokám is borzasztóan fájt már, ami minden lépésnél igen kellemetlenül éreztette magát. Már második napja kínzott és nem igazán jöttem rá miért. Évek óta nem volt vele probléma.  Zihálva, verejtékes homlokkal három órányi tájba történő gyönyörködés után elértem a második táborhely színhelyét. 

 

Irány az ég alja, lépés indulj!

 

Megérkezve a folyó partjára igen kiábrándító képet nyújtott. Széles kavicsos mederben szétterült bokáig érő víz. - Na, itt hol találok majd halat? Már majdnem úgy döntöttem, hogy csónakba ülök és visszaereszkedem. Elővettem a térképem és megnéztem a lehetőségeimet. Az szerint tőlem 300 méterre felfelé egy domb takarásában egy közel 100 hektáros tó bújik meg a folyáson, a nyugati nagy hegyvonulat egy kanyonjának küszöbe előtt. Adtam neki egy esélyt és eltipegtem a tóig. A viharos hideg szél itt még jobban hasított, mint eddig bárhol.

 

Egy kis pihenő valamint a maradék víz elfogysztása.

 

A tó is háborgott tőle. A hosszan elnyúló levezető medre széles volt és mélynek tűnt. Ledobtam a málhám és a botot kézbe véve tesztelni indultam. Ha fogok halat maradok, ha nem akkor megyek tovább. A viharos szélben legyezni nem épp kellemes, de már az első dobás is egy 43cm -es Pért eredményezett. Ment is azonnal vissza a vízbe, mert vacsorára kisebb kell. A következő hal már 38 cm volt. Na ő már megfelelő, mehet a füstölőbe, de mivel szeretem a kerek számokat maradtam még negyed órát plusz 3 darab erejéig, így meglett a 40 halam aznapra.

A sátram felállítására ideális helyet kerestem.

 

A második táborhely színhelye. A nevesincs tó partján.

 

A folyó mellett egy kettős kavics vonulat fűződött össze mely egy női kebelre emlékeztetett. Ennek ölelő dombjai közé állítottam fel, sátram, teljes menedéket biztosítva számára a szél  ellen. Elmúlott már 22 óra mire a  táborverés, vacsora készítés és a tüzelő anyag begyűjtését követően el tudtam feküdni.  Az ég vészjóslóan festett, kellemetlen időjárást jósolva. Bár az ember úgy érzi ennél fogvacogtatóbb idő nem lehet, de mégis.

 

 

 

Ötödik nap a tundrán.

 

Esős reggelre ébredtem. Beigazolódott a tegnap esti megérzésem. A tőlem nyugatra fekvő hegyvonulat egy rénszarvas leheletéből is képes esőt fakasztani. A gerince szinte állandóan ködfelhőbe burkolódzik és körülötte kis megszakításokkal folyton esik. Esőkabátot húztam, majd irány a víz. A tó levezető árka csalódás volt, nem hozta az amit vártam tőle az esti marasztaló horgászatot követően. Csupán két kisebb 40 feletti halat adott.

 

 

A fájó bokám miatt ezen a napon nem akartam túl sokat csámborogni, így a tavi horgászat nem túl mozgalmas igen pihentető műfajának gyakorlásához fogtam. Őszinte leszek, igen ódzkodtam tőle, hisz volt már részem benne és mindig kevés siker koronázta próbálkozásaimat. A tavakról tudni kell, hogy a bennük élő halak nem egy helyben állva várják a táplálékukat, hanem elég sokat mozognak értük, sokszor igen izgága módon. Hol itt, hol ott tűnnek fel és legelik fel a víz által megtermelt rovar táplálékot.

 

Pihentető horgászat a tavon.

 

Itt sem volt másként. Bár egy tavon mindig a szél fútta oldal a nyerőbb hely, itt most mégis a keleti part szélárnyékában lévő vízrészét választottam. Egyrészt ez helyben volt, másrészt itt a sima víztükrön jobban látszottak a halak jelenlétére utaló jelek. Kezdésnek a levezető árok előtti mély vizet vallattam streamer -rel, mivel itt a lefolyó, szívó hatás miatt, szél ide, szél oda a táplálék ide sodródik, koncentrálódik. Nagy pisztráng reményében kezdtem dobálni. Reménykedtem benne, hogy fáradozásom előbb utóbb eredményt hoz, de az első két órányi lengetés után ezek a remények kezdtek foszladozni. Cserélgettem a pamacsokat. Kisebbre, majd nagyobbra. Variáltam a színeken, a természetes barnástól a vadító pirosig, a simán siklótól a magic head -es veretőkig mindent. Első vendégem egy éles ütéssel érkezett egy 10 centis vörös és fehér színkombinációra.

 

Egy fárasztás pillanata.

 

A felszínen amolyan dévéresen csapkodó harci stílusa alapján következtetésem hamar beigazolódott. Ez bizony egy maréna. A hideg tavak fehér hala. Úgy 40 dekás lehetett és most valahogy nem igazán örültem neki. Elengedtem, majd tovább lengettem. A légy maradt, mert ez legalább hozott egy halat, bíztam benne hoz többet is. Nem is váratott magára sokáig a következő jelentkező, de ez sem az volt, mint amire számítottam. Egy kicsivel nagyobb pér volt az. " - Hát ennyit arról, hogy én itt szajblingot, vagy pisztrángot fogok." Még kínoztam eredménytelenül magam egy bő két órát ezzel, majd mivel a beinduló rovarrajzásra kivillanó úszósugarakat pillantottam meg itt-ott a parti zónában, azonnal  váltottam. A nehéz bombázó landolt a bokrok között és a finom pálcára váltva kényelmesebb horgászatra indultam. Megfigyeltem a szedéseket. Ott ahol gyakrabban szedegettek, a partra települtem.

 

Egy újabb pér a horgon.

 

A száraz legyemet  kihajítottam a vízre, majd szépen leültem és vártam.  Ennél pihentetőbb és már-már unalmasabb dolog nincs is. A keszegező, pontyozó horgászathoz hasonlítanám, de most a lábam miatt pont erre volt szükségem. Ültem és vártam. A zsinórom igazgattam. Hol kiengedtem, hol beszedtem belőle, attól függően hogy vitte, vagy hozta a tavi áramlat a kinn lévőt. A légy itt sem mozoghatott, vagy húzódhatott. Feszülten figyeltem a legyem, és fel felpillantva egy-egy loccsanásra a halakat lestem, hol tartanak éppen a gyűjtögetéssel. Közeledtek. A szedések egyre közelebb értek a legyemhez és loccs, az enyémre is sor került. Bevágás és már görbült is a bot. Néha vízbe ereszkedtem és beljebb mentem a törés vonal széléig, ha beljebb vadászó halakat láttam, de így is ebédig plusz 5 hal megfogásával lettem gazdagabb. Igazán nagy egy sem volt 35-40cm között volt mind. Ezek között egy maréna is akadt pluszba.

 

Aztán mégegy.

 

A változatosság kedvéért most őt választottam ebédre. A sok pér után felüdülés volt, bár az íze nem olyan volt mint amire emlékeztem. Az ebédet ezúttal két részletben készítettem el és fogyasztottam el. Gyors éhségcsillapító előételt követően a marénát felraktam füstölődni, majd míg az abban érlelődött leugrottam horgászgatni a tábor melletti folyásra.

 

Na ez valami más. Egy maréna, azaz white fish.

 

A levezető árok alsó végén az első fenékküszöbnél ahol a meder alja v alakban kezd beszűkülni és emelkedni, egyik pér adta a másik szájába a legyet. A tegzes utánzat itt is működött, viszont ezek már mind a 40 feletti izmosabb halakból verbuválódtak.

 

A tábor melletti pérbányában.

 

A fenékküszöb kimerítését követően a túlparton betorkoló 6-7 méter széles patakhoz mentem. A sekély vizű kis patak egy parányi gödrénél gyönyörű szedést figyeltem meg korábban. Oda lopakodtam, majd a gödör fölé ejtettem legyem. Azonnal kapásom volt és hamarosan ki is tereltem a vízből a szép szedés gyönyörű nagy gazdáját. Kicsit elmerültem a dolgokban. Röpke egy órát maradtam távol az ebédemtől és 14 halat tapicskolhattam össze. " Ne menjetek sehová, mindjárt jövők", ezzel elmentem és befaltam a marénát. Utána bár a fenékküszöb felső része alig, de az alatta elterülő megszaladó víz mély gödre annál több halat adott. Itt találtam rá a tundra halbányájára. Egy alig 30-40 négyzetméteres kis vízfelület csupán.

 

Nagyüzemileg folyik a "halmerés". A bánya kifogyhatatlan, a horgászat megunhatatlan.

 

Sokat nem kellett mozogni sehova. Száraz léggyel csak az elején boldogultam, az azzal való játékot hamar megunták és már úgy festett kifogytam az érdeklődőkből, de amint felraktam a már bevált 8-as nimfát, az üzlet azonnal ismét beindult. Szinte minden dobásra kapás, majd akasztás és fárasztás. Nem kellett se jobbra se balra lépnem. Igazi lábkímélő, azonban intenzív horgászat következett, vagy inkább ahogy ott magamba mondtam "halmerés". Írd és mond, este nyolcig meglett aznapra az 53. halam. Többet is foghattam volna, de a kapások a végére megritkultak és azok gazdái is mind inkább már a 40 alatti halakból tevődtek össze. Az 53. halam egy gyönyörű 44cm -es példány volt méltó befejezése egy termékeny napnak. - Én pedig még előző nap tovább akartam állni.

 

 

 

Hatodik nap a tundrán.

 

Csillagtúra a kanyonba.

 

Ötödik napom a nevesincs folyó partján. Az éjszaka intenzív eső volt és nyugtalanul aludtam, így későn keltem fel. Fél tíz volt mire a tábort elhagytam. Aznapi programom egy csillag túra a tó feletti kanyonba és pisztráng vadászat az onnan a tóba érkező patakban. Nem igazán volt kedvem a tó menti bokros, mocsaras terepen keresztül veszkődni, ezért előző napon már felfújtam a kis packraft csónakom. Felvittem a tóhoz, vízre raktam, bepakoltam ami egy napra szükséges lehet és feleveztem a tó másfél kilométerrel arrébb lévő felső végébe. Nem volt szerencsém a széllel, mert pont szembe kellett eveznem vele, de viszonylag könnyen és hamar értem el a homokos strandra emlékeztető felső végét. Ha nem 7 fok lett volna még talán mártózom is egyet, annyira hívogató volt, de ezt inkább kihagyja a kalandból az ember. A csónakot partra téve, megragadtam botjaimat, majd elindultam a tó feletti mocsáron át megkeresni a betorkolló patakot. Itt a mocsaras, fűzbokros veszkődést nem úsztam meg, de elértem azt amit kerestem.

 

Kis tó nagy halak, horgászat egy mocsári lyukban.

 

Csendes széles csatorna szerű képet mutatott, nagyon mély vízzel. Ugyan láttam egy öreg nagy pért a part alatt, de esélyem nem lett volna onnan a magas partról kiszedni, így meg sem próbáltam megfogni. Inkább tovább álltam és követve a patak partvonalát próbáltam a füzesen keresztül törve feljebb jutni. A víz mélysége mellettem nem igen akart változni, sőt egy közel 3 méter széles és vagy másfél méter mély mellékág állta el utamat. Nem volt lehetőségem nekifutni, helyből meg nem tudok ekkorát szökkenni, így kénytelen voltam annak partját követve tovább haladni a mocsár mélye felé. Egyszer csak visszaér, vagy lesz egy zsombékos szűkület, vagy sekélyebb víz ahol átkelhetek.

 

Egy balul elsült akasztás pillanata.

 

Hát azt nem találtam, viszont a kis csatorna ág egy kb. 70 méter hosszú és úgy 20 méter széles kis tavacskához, vagy inkább mocsárban lévő lyukhoz ért. A szél erősen fodrozta a felszínét így csak korlátozottan láttam a felszíne alá. A partját kerülve dobásra csábított a víz. A streamer -es botot vettem elő, mert ezzel bármilyen hal is van a vízben megfogom. Tesztelni ez a legjobb. A legyem srégen átdobva a túlpartra vetettem ki és kezdtem nagyokat rántva rajta behúzni. Közben figyeltem a körülötte lévő víztükröt, hátha mozdul valami. A legyemtől kb. 7-8 méterre a hullámokat egy négyzetméternyi folton limányosodás törte meg. - Van hal a vízben! Legyem kiért, de új dobásra már nem került sor vele, mert az ellenkező irányba alig 10 méterre tőlem egy lavórnyi szedés árulkodott egy termetes pér jelenlétéről. Azonnal a szárazlégyhez nyúltam és már ott is táncolt a kis mű tegzes a hullámokon a szedés helyén. Sokat nem is kellett várni őkelmére. Úgy fél perc után hasonló hévvel törte meg a felszín fodrait az éhes jószág. Heves harc kezdődött, de agresszív fárasztási stílusom hamar "uszonyra" kényszerítette a közel 50 cm-es pért. A kimerült halat a partszéli vízbe helyeztem pihegni, majd ismét botot cserélve dobálni kezdtem a 12 cm sárga bucktail -t.

 

Ennél kisebb nem akadt.

 

Néhány dobás után heves rávágás. Csukának véltem, de egy szaltó ezt azonnal megcáfolta. Megint egy pér és ez is az 50-es kategóriából.  - Még a mocsarat is ez a faj uralja. Fárasztása közben arra lettem figyelmes, hogy egy közel három kilós csuka jelent meg érdeklődve a veszettül rugdalózó zsákmányom mellett. Hol ráiramodott, hol meghátrált, de nem tágított. Gondolom az esélyeit latolgatta, mivel nem kis zsákmányt célzott meg. A pér a kezemben landolt, a csuka visszahúzódott a látóteremből. Még egy pillantást vetettem rá, merre tágít, majd a kamerám bekapcsolva, a még mellettem pihegő másik pért is felemelve megörökítettem a két mocsárlakót. Nem hagyhattam ki. Mindkettőt elengedtem. Majd már repült is a hallégy a  pákosztos csuka után. Egy dobás elég is volt ahhoz, hogy elő kerítsem. Néhány szaltó után ő is partra került, majd vissza a vízbe. Innentől már több érdeklődést mutattam a lyuk iránt. Szisztematikusan a túloldalt rézsútosan megcélozva próbáltam újabb és újabb csukákat elővarázsolni. A jelek azt mutatták, hogy nem hiába küszködöm, és hatalmas toló hullám indult meg a legyemtől vagy tíz méterre az én oldalamon lévő zsombékos széléből.  Majd bumm. Nagy lehet az éhség erre, ha ekkora energiát fektetnek a táplálék szerzésbe.

 

Ketten összesen, már ütik az 1 métert.

 

Ez még nagyobb volt mint az előző. Ahogy haladtam felfelé a kis tócsán, a víz úgy mélyült és a halak mérete is annak arányában egyre nagyobb lett. Úgy tűnt leosztották egymás között. Sorba jöttek a csukák. Volt, hogy a bedobott legyemre három toló hullám indult meg egyszerre. Szebbnél szebb jószágokat varázsoltam ki belőle. Igen felvillanyozott a dolog és már a kanyon sem igazán érdekelt. A kis pocsolya felső végében a kis csatorna tovább haladt. Ennek bejáratánál volt a legmélyebb a víz. Ide vetettem be a sárga szörnyet, majd húztam magam felé. Egy toló hullám jelent meg mögötte, majd ahogy ritmust váltottam azonnal rá is mart. Túl nagyot vágtam be és az előke elcsattanva elengedte a legyem és ezzel a halam. Talán nem 0.23 -as előkével kellene hazárdiroznom. A hal előttem elúszva, megmutatta magát. Hatalmas nagy sötét szörnyeteg. Vastagabb előke nem volt nálam ezért két szálat egymáshoz hurkolva újabb előkét készítettem, majd az új legyet már erre kötöttem fel. A legyem abba az irányba esett a vízre amerre a nagy krokodil távozott. Nem kellett még egyet dobnom, már az első dobásra hatalmas rávágás és irdatlan erejű kirohanás és tánc következett. Hasította a vizet, ugrott, majd berohant a kis csatornába és a zsombékokhoz verve magát próbált szabadulni. Nem sikerült neki. Keményre fogtam a gyeplőt és kiparancsoltam a vízből. Esélye nem volt a duplázott előke mellett. A horog kiszedésekor lepődtem meg igazán, ugyanis a néhány perccel korábban elveszített legyem ott fityegett a szájába az új mellett. Örültem neki, mert csupán 4 csuka léggyel indultam útnak és bizony az útnak még nem másnap lesz vége. 92 cm -t mértem faroktőig. Borzasztó nagy volt. Ez a gödör utána már csak egy csukát adott, de a csatorna ág mentén haladva kb. 8 métert egy újabb alig 100 négyzetméternyi kis lyuk bújt meg. Ezt minden irányból át lehetett dobni. Apránként haladtam előre benne, mert bizony itt egymás farkába értek a hatalmas krokik. Hát bizony a halak kis Szinbádja kis haverjaival itt bizony nem kelne át e vérszomjas szörnyek lakta mocsáron. Esélye nem lenne. Jobbról- balról,

 

Görbül a bot, táncolva hasítja a vizet a lyuk királya.

 

minden irányból bombázták a legyem. Volt, hogy vagy én vagy a hal elhibázta, vagy csak lekövette, de így is az előzőkkel együtt   összesen 18 csuka került megfogásra alig néhány óra alatt. Hat darab verte az öt kilót. Igazi felüdülést jelentett ez a sok pér mellett, és már nagyon hiányzott ez a plusz élmény. Szerettem volna még egy alkalommal átfésülni, de erősen szomjaztam már és annak csillapítását nem az állott vízből akartam megoldani. Egy alig 5 négyzetméternyi kis lyuk volt még a csatorna láncán. Ebben sikerült megugrasztani egy méter körüli jószágot, de őkelme már rutinosan távol maradt az unszolástól. Nem bírtam horogra csalni. Egy hosszú séta után találtam gázlót a csatornán és egy nagyobb 2 hektárnyi tófelületet, de innen már a folyó felé orientálódtam, amit hamarosan el is értem. A víz itt már egy 30-40 méter széles igen lapos sóder aljzatú teknőben folyt. Feszített víztükör habzsoló halak, jobbról ballról hófoltos sziklák, beszűkülő kanyonfalak. Utam eddigi legszebb helyére érkeztem.

 

A lyuk királya. Nagy krokodil a mocsárból.

 

Ez a szakasz zömében marénákat tartogatott, de egy-egy nagyobb loccsanás gyönyörű pérekről árulkodott. Vízbe ereszkedtem, majd miután oltottam szomjamat a szedegetésekre vetettem magam. Sajnos a marénákkal nincs szerencsém. Itt egész jól reagáltak a légyre és azt nem kihagyva azonnal le is nyalták a felszínről, de az istenért nem akartak fennakadni, ha meg mégis, akkor rövid küzdelem után lemaradtak. Egy idő után nem akartam velük már veszkődni, így a pér szedéseket vadásztam le. A pérek a part széli zónában helyezkedtek el. A nyílt víz napsütötte részét kerülték. Egy szedés egy hal szisztémával haladtam. Ahol láttam egyet, az bizony meg lett fogva. Szép lassan haladtam felfelé. Több 50 vagy az feletti hal is áldozatul esett a mókámnak. Közben változott  a terep is. A széles teknő egy mederküszöbhöz ért. A megszaladó víz fölött egy nagy széles és mély teknő volt, felfelé ellaposodó résszel. Ide beállni nem lehetett, de a partjáról dobni sem a sok törpefűz miatt, így csak gyönyörködni bírtam a hatalmas pérek sokaságában amik rajokba keringve, föl-le járkáltak. Hihetetlen látvány volt több tíz, vagy száz hal is itt tobzódott.

 

Ez is bizony több, mint kevesebb 50 -nél.

 

Horgászni csak a felső ellaposodó részen volt lehetőségem. Itt a pérek együtt legeltek az alig 40cm-es vízben a marénákkal. Amikor maréna kapta el az lemaradt, vagy meg sem akadt, amikor pér az kijött. Ahogy haladtam felfelé a halak egyre kisebbek lettek. Kezdtek 40 alá kerülni méretben, majd egyszerűen eltűntek. Vagy 300 métert vallattam felfelé, a legígéretesebb helyekre bedobva, de semmi. Teljesen üresnek találtam. A tó fölött voltam már vagy 2 km-el és a nap is megtette útjának nagy részét aznap az égen. Nem mentem tovább, vissza fordultam. Sajnos a kanyonnak csak a bejáratát értem el, hogy azon túl mi van az egyenlőre rejtély marad. 18 óra volt mire meg tudtam ebédelni, majd még vacsora előtt leugrottam a tábor melletti pér bányára mókázni egy kicsit. Nimfával gépiesen mertem ki a halakat. 20 óra 20 percre meglett az aznapi 50 db pér. Nem gondoltam volna, hogy az előző napi fogás mennyiségét übereleni tudom majd, de sikerült. Pisztrángot szerettem volna fogni végre, de nem sikerült. Azonban hihetetlen élményt nyújtott ez a hely, és úgy gondolom 68 hallal egy életre bevéste magát az emlékezetembe.

 

 

 

Hetedik nap a tundrán.

 

Egész éjjel esett az eső. Reggelre párás nyirkos idő lett. Komótosan ébredeztem, majd reggeliztem. Ma tovább kellett hogy álljak. Sokat gondolkoztam, hogy merre is vigyen innen tovább az utam. Az igazság az, hogy az  eredeti tervek szerint innen délnyugati irányba kellett volna tovább haladnom 10 km-t átvágva egy 750 méter magas gerincen, melyet szinte mindig ködfelhő borít. Ezzel közel 40 km-e kerültem volna a lakott területtől. Az oda vezető út egy napig tartana, a visszaút az ottani plusz egy napos vízi utat nem számolva még egy napot vinne el. Azaz három nap menne el a horgászatra szánt napokból. Gyakorlatilag a poggyászomra történő várakozás felemésztette az erre szánt időt. A bokám a több napja tartó kímélésnek és gyulladás csökkentő szedésnek köszönhetően eléggé jól javult, de úgy véltem még kímélnem kell.

 

Igazi adrenalin löketet ad és felüdülést, szórakozást nyújt ez a fajta utazás.

 

Rájöttem, hogy a víztől átázott és elnehezedett gázló bakancsom feszíti a sérülés helyét és az hozza gyulladásba. Végül úgy döntöttem meghagyom számomra ismeretlennek a hegyen túl lévő vadont. Talán még lesz lehetőségem egyszer felderíteni, de most kihagytam! Először az apróságokat kezdtem kipakolni és el a zsákba, végére hagyva a sátrat és ponyvát. A feltámadó szél valamelyest segítette szárítani azokat. Nem szeretem vizesen elpakolni őket. Kis csónakom már a víz partján várt a bepakolással. Rögzítettem mindent, majd irány a kalandos vízi út. Nagy könnyebbséget jelent, ha a természet energiáira bízzuk a szállítást. Nem a vállamat húzza a zsák és a helyváltoztatást elvégzi a víz sodra. Ugyanakkor igen nagy élmény a rafting. Főleg egy zúgókra szabdalt felső szinttájbeli folyón. Itt az egyedüli nehézséget a sekély víz jelentette. Sok helyen fennakadtam, a zátonyokon, de volt, hogy a zúgó közepén rejtőző kőtömbön. Húztam vontam a csónakot, de az esetek 50% -ban sok helyen több száz méteres száguldásra adott lehetőséget. Az aznapra tervezett közel 2.5 km-es út így alakult. Igen technikás, sok manőverezést igénylő pálya volt. Helyenként igen komoly zúgókkal, akár egy méteres vízfallal, de élveztem. Bár most két vízálló zsákkal is készültem a sátram, amit háttámasznak használtam, valamint az övtáskám és annak legyes tartalma elázott, csakúgy mint a csónak orrára rögzített málhazsákom a föl fröccsenő és beömlő víztől.

 

Tajtékzó, köveken megtörő hullámok között visz a z út.

 

 Új táborhelyet találtam egy víz fölé magasodó sóderdomb tetején. Ez gyakorlatilag a két eddigi táborhelyem között helyezkedett el megközelítőleg félúton.  Elsőként a sátram állítottam fel, hogy az a szélben minél előbb kiszáradjon. Kinyitottam rajta ajtót, szellőzőt, mindent. A legyes dobozok tartalmát is kiteregettem. 14 óra 30 percre már állt a tábor és meg is ebédeltem. Miután végeztem, horgászni mentem. Az új tábor mellett egy hatalmas szigetcsoport szabdalta több ágra a folyást és az alatt egy hosszan elterülő sóder zátonyos, több átfolyást is tartalmazó szakasz volt található.

 

De volt ahol húzni-vonni kellett a sziklák között.

 

Csupán három legyet vittem magammal a kalap zsinór bojtba betűzve. Egy CDC és egy Goddard caddist és a már bevált nimfát. Már az első medencénél le is ragadtam. Itt három irányból áramlott bele a víz és vele a a sodródó táplálék . CDC légyre hamar meg is jött az első hal. A folyó itt is hozta a szokott formáját, nem fukarkodott. 40 cm feletti példányok szedegették le a legyem a víz felszínéről szépen egymás után. Itt nem álltak rajban, hanem szét szóródva ki erre, ki arra. Néha elárulták magukat egy-egy szedéssel, de akkor a sorsa megpecsételődött. A szemem sarkából mindig lestem, hol látok loccsanást. "Elkaptalak!" és már repült is érte a légy. Soha nem volt visszautasítás. Minden szedést levadásztam, de spontán is jött itt ott, vakon történő sodratás során. Az időszakos napsütést délnyugati irányból egy a hegyek felett áttörő felhőfront zavarta meg, mely nagy sebességgel mennydörögve érkezett.

 

Alpesi háttérben áll a magaslaton a kis ponyvaváram.

 

Alig több mint egy órája horgásztam, de már 17 gyönyörű halat fogtam. Láttam, hogy a közeledő ítélet időnek fele se tréfa, ez nem szemerkélőn fogja előadni magát. Gyorsan kellett fognom egy halat vacsorára. Ezzel a gondolattal egy laza mozdulattal magam mögé hajítva a legyem, mintha otthon csak benyúltam volna a frigóba, kivettem belőle egy szép 42-es pért. Fejbe vágva, meghívtam vacsorára, aminek nem tudott nemet mondani. Az eső már szemerkélni kezdett, mire visszaértem, így rohangászva körbe-körbe menekítettem a száraz gallyakat a sátor ponyvája alá, még jobban feltöltve a készletet, mint amit eddig felhalmoztam. Ha az ég leszakad, mindent teljesen eláztat. A sátor ponyvájának szélét még gyorsan körbe raktam kövekkel megterhelve azt, majd miután mindent a fedél alá rendeztem, magam is bebújtam a sátorba, megterhelni azt. A vihar lecsapott. Dörgött, villámlott a szél ordított, belekapaszkodott a sátorba, tépni, szaggatni própálta és az eső szakadni kezdett.

 

Távozik a vihar.

 

Én belülről a ponyvába kapaszkodva igyekeztem tartani, támasztani és fohászkodtam, hogy a következő csapás ne a sátor alu rudazatába landoljon. Ekkor futott át az agyamon hogy ebben a fa mentes pusztában nem ép okos dolog magaslatra építkeznem. Bár az is igaz eddigi utjaim során soha nem tapasztaltam villámokat a tundrán. Egy órán át tombolt a vihar, majd ahogy jött úgy el is tűnt. Az ég ismét kitisztult, felhőnek már csak a horizonton volt nyoma. A halamat kifiléztem és eltettem későbbre, majd vissza mentem horgászni. Ezúttal egy Goddard caddist raktam fel.  Ez jobban úszott az előző társánál és a halakat ez az anyagbeli különbség nem igazán zavarta. Kissé elbóklásztam lefelé a szedegető halakat vadászgatva. Itt is egy, ott is egy. Mint egy kisgyerek a virágos réten. Szerencsére én nem tévedek el. A folyónál eltöltött egy hét alatt többször felötlött bennem a kérdés, hogy hol vannak a kicsi, átlagos halak. Még csak 30 cm körüli példányt is csak néhányat fogtam.

 

 

Csak 40 cm körüli jószágok akadnak, de azok zöme is mind egy-két centivel az felett vannak. Nem tudtam a választ. Mindegy is volt, mert számomra igen szórakoztatónak bizonyult. A lenyugvóban lévő nap sugarait újabb felhőfront takarta el, mely ismét a nyugati hegyláncon átbukva tartott felém, lassan elemésztve a hófoltos lejtőket. A 34. halnál lefújtam az aznapi mókát és nekiláttam a vacsora készítésének. Szalonnás, fokhagymás alapra helyezett pérfilé szeletek, magyaros fűszer sóval meghintve. A sok füstölt és sült hal után ez már igazi felüdülés volt az ízlelő bimbóimnak. A nap végén értékeltem a történéseket és bizony helyes döntésnek bizonyult a folyón lefele haladni. A két viharos esőfront pont a hegyláncon ért volna, aminek beláthatatlan következményei  lettek volna.

 

 

 

Nyolcadik nap a tundrán.

 

Ahogy az esti előjelek jósolták a felhőfront kitöltötte a völgyet és már az éjszaka folyamán heves zivatar alakult ki. Megállás nélkül ontotta magából a csapadékot egész éjjel, de még a délelőtt folyamán is. Dél volt mire ki tudtam jönni a ponyvaváramból. Nem volt kedvem elázni. Itt nincsenek turista ösvények, fedett menedékek, kunyhók, tűzrakó helyek ahova be tudnák menekülni és elázott felszerelésemet meg tudnám szárítani. Embert se láttam már egy hete. Legalább nem zavarok senkit és engem se zavarnak mások. Van ebben valami jó is. Kietlen és kihalt a táj. Néhány madáron kívül sem rénszarvast, de még leminget sem láttam eddig. Ez utóbbit nem, de az előzőt hiányolom kissé. Hozzá tartozna a tundra képéhez.

 

Újra görbül a bot. Szomokrás az idő ott, mint mindig.

 

A délelőtti esős időt reggeli után alvással töltöttem. Igencsak ki vagyok merülve. Napról napra csökken az energia szintem az alultápláltság miatt és fogyok. Nem érzem, hogy éhes lennék a három étkezés között, de a bevitt kalória a szükségletem felét se fedezi.

Az eső elállt, így indulhattam horgászni. Előző nap lefele indultam, így aznap elindultam  felderíteni a felettem lévő szakaszt. Messze nem is jutottam, és hogy miért? Egy viszonylag mély, hosszú és széles teknő helyezkedett el a táborom felett mielőtt annak vize elérte volna a szigetcsoport felső végét. Felülről egy rapid fut bele. Ezen a borús napon a vizében a pérek szertelenül ugrándozva eszegettek, ritkították a rovarnépet.

 

Itt békére lel az ember. Messze a kékségbe vesző hegyek mögött van az első kis falu.

 

Én pedig jöttem, hogy elrontsam a játékukat. Kicsit kár volt elkiabálnom, hogy nem találom az apró népet. Itt megtaláltam a halóvodát. Bár a halak zöme itt is a nagyobbakból állt, de itt már akadt néha 30 vagy az alatti kis csenevész halacska is. A száraz légyre a szedegetés ellenére nem voltak vevők, vagy épp az nem kellett nekik amit épp fel akartam kínálni, de mivel a legyeim még mindig a sátorba száradtak, így három félével kellett beérniük. Végül a 8-as nimfa nyerte el az ízlésüket, de valami brutális módon. Ami ez után következett az észveszejtő volt. A korábban említett gépies halkimerés az enyhe kifejezése annak ami itt folyt. A horgászat elején a dobások zöme, úgy 70-80% -a akasztással zárult és fárasztásba torkollott. 4 óra leforgása alatt 73 pért penderítettem ki a vízből. Elképesztő volt a halbőség és azok étvágya.

 

A halóvodában.

 

Akár hogyan dobtam, akár hogyan vezettem, mindenképp rávágtak a csalira. A nagyobb példányok inkább a szabályosan szabadon sodródót részesítették előnyben, de ha nem így sikerült akkor sem maradtam kapás nélkül. A vállam már majd leszakadt a sok fárasztástól.

(Pérmerés, két snitt vágatlanul : youtu.be/XaVxF88zoVI   ) Aztán hirtelen vége szakadt. Még egy szép halat kivettem ebédre, majd 16 órakor el is vonultam főzőcskézni. 18 óra volt mire megettem az ebédem és elmosogattam magam után. Utána ismét a peca örömeinek adtam át magam. A nap kisütött végre és a rovar rajzás is beindult. Most lefele indultam, de jóval az alá a szakasz alá mint ahol az előző nap jártam. Száraz léggyel horgásztam, de most már inkább csak nézelődtem, gyönyörködtem a tájban az ugrándozva szedegető halakban és zömében a kamerának dolgoztam.

 

Még mindig nincs vége a sornak.

 

Csupán 10 halat fogtam még, de mérlegre téve az aznapi élményt nem panaszkodhatom. 84 hal az két embernek is sok lenne fogásban egy napra, nem hogy egynek. Ez volt az utolsó napom ott a nevesincs folyón, mert másnap tovább kellett hogy álljak egy egészen más folyóra. Keserű szívvel távozik az ember, mert lehet soha többé nem lesz lehetősége visszatérni, de más vizeket is ki akarok próbálni, hátha hoznak valami újat. Pl. egy pisztrángot végre.

 

Készül  a finom vacsora. Ezúttal megint hal lesz.

 

Még elbandukoltam megnézni a táborom alatt lévő égtelen vízzúgás forrását. Egy körülbelül hármas fokozatú és 200 méter hosszú rapid volt az, hatalmas kiálló sziklatömbökkel. Felmértem az esélyeimet és mivel nincs kellő gyakorlatom ill. kis csónakomat is max. kettes fokozatra ajánlja a gyártó így másnapra itt marad majd a huza-vona. A segítség innen több tíz kilométerre van. Nem kockáztathatom sem a saját sem a felszerelésem épségét.

 

 

 

Kilencedik nap a tundrán.

 

Tegnap este, ahogy a nap elbújt a nyugati hegyek takarásában és ott folytatta útját a hőmérséklet ismét lezuhant. Normál esetben sem volt túl meleg az esti, éjszakai órákban, de a hőmérő szála akkor felülről karcolta a fagypont határát, most viszont átesett azon. Most először csípőssé vált az idő. A szúnyogok is hipp-hopp eltűntek. Hiába a patkányok hagyják el elsőként a süllyedő hajót. Én maradtam. Plusz réteg ruházatot vettem magamra úgy bújtam a hálózsákomba, de még így is néha úgy éreztem fázom. Az éjszaka egyszer kellett kimennem. Akkor a táj csendes és deres volt. A sátorponyva tövében a fodrokban lévő összegyűlt esővíz pedig meg volt fagyva. Mínusz két fokot mutatott a hőmérő. Nem kell ettől megijedni, ez itt természetes dolog nyáron. Reggelre szeles, változóan felhős idő lett. Gyorsan felszámoltam a tábort, majd csónakba szállva elindultam lefele. Úgy 150 méternyi csónak vonszolást követen már a víz repített tovább. Élveztem a hullámokon való nyargalást. Otthon is lehet gyakorolni néhány folyón a rapidokon való manőverezést, de az itteni iskola hatékonyabb. Egyre jobban ráéreztem a dologra.

 

A hűsítő víz mindig kéznél van, még jó hogy ezt nem kell cipelni!

Azért nem árt észnél lenni, mert nem mindenhol lehet inni!

 

Az ülőgumóimmal, a lábam feszítésével való egyensúlyozást, az evezővel való manőverezést. A folyó egyre több vizet szedett magába a mellékágakból, így annak medre szélesebb és mélyebb lett. A nagy zúgót követően, amin végül csupán csak félig kellett leeresztenem a csónakot, már csupán csak egy hely volt ahol elakadtam. Azonban nem ártott volna talán kissé tovább lemenni a folyáson az előző nap este, mert akkor láttam volna azt a rapidot, ami az általam félt alatt helyezkedett el egy kilencven fokos kanyart követően. Ez semmivel nem volt gyengébb mint az amit el akartam kerülni, sőt még meredekebb is volt. Itt azonban már nem volt esélyem kiszállni. A meder beszűkült a vízáram felgyorsult én meg a sorsra bízva magam összeszedtem mindazt amit eddig tapasztalat alapján összegyűjtöttem. Pillanatok alatt átjut az ember egy ilyen helyen. Vagy egyben, vagy külön-külön. Sikerült egyben maradnom borulás nélkül. Bár a szívem a torkomban dobogott, de valahol élveztem is. Ez adja a kaland ízét, de nem szabad ezt követően nagyobb önbizalmat meríteni ebből. Kellő tapasztalat hiányában csupán csak szerencseként könyvelem el azt, hogy átjutottam rajta. Az egyetlen zátonyt követően egy partfalnak szaladt a víz. Itt ittam egyet, majd mivel horgászásra csábított a helyszín, úgy éreztem nem hagyhatom ki.

 

Huza-vona.

 

A víz egy hosszú csobogós részt követően több ágra szakadva érte el a medencét, majd ott kilencven fokban megtörve folytatta útját. Láttam és tapasztaltam már hasonlót más vizeken, így szinte éreztem benne a halak jelenlétét. Az érzés beigazolódott az első dobást követően, mert egy bő negyvenes pér állta el a nimfám útját. Mivel volt lehetőség, egy kicsit eljátszadoztam a kamerának, majd nyolc darab megfogását követően tovább indultam. Végre igazán élveztem az elakadás mentes haladást és hamarosan ismerős tájra érkeztem . Elértem az első táborhelyemről meghorgászott vízterületet. A volt táborhely alatt kikötöttem néhány percre, mivel az egyik, még üres SD kártyám valahol elmaradt. Felmentem a sátor helyéhez, hogy átbugásszam a gyepet. Sajnos azt nem találtam, de szomorúan láttam, hogy az általam épített tűzrakót mások is igénybe vették. Nem ez bosszantott, hanem az, hogy a magukkal hozott sörös dobozokat szétszórva ott hagyták az enyészetnek.  Miféle állat művel ilyet a természettel? Inkább nem idézném, gondolataimat arról, hogy mit tennék velük. Mérgelődve indultam tovább a vízen. A rapidokkal tűzdelt folyószakaszt a hátam mögött hagyva elértem a nagy tavat, melybe egy átmeneti csatorna szakasz vitt, bő két kilométer hosszan. Ebben a víz már szinte nem is folyt, így az evezőket itt már nem csak manőverezési céllal használtam.

 

Nem bírtam ki, hogy ne dobjak és fogjak pár halat.

 

Az utolsó közel egy kilométeren a szélirányt kihasználva a takaró ponyvámba fogtam be a szelet és azzal röpíttettem le magam a tóig. A tó bejáratánál egy hatalmas kiterjedésű homokzátonyra futottam. Ezen néhány száz métert gyalogolva a 10 centis vízben kellett a csónakom átsegíteni. Azt követően beszállva ismét a természet szélenergiáját akartam a magam hasznára fordítani. A tó megközelítőleg 7 km hosszú és 1-1.5km széles. Sajnos nem az ép aktuális szélirányban feküdt hosszába hanem arra keresztben. Ennek ellenére igyekeztem befogni és az evezőmmel kormányozva haladni. Haladtam is előre, de főként inkább oldalra. Mire észbe kaptam már kinn sodródtam a parttól vagy 300 méterre. Ezzel még akkora gond nem is lett volna hisz simán úszik a vízen. Csupán az volt a gond, hogy a partszélben jelentkező alig néhány max. 10 cm -es hullámok itt már az erős szél hatására kicsit több mint fél méteres tarajos hullámokká duzzadtak. Na ekkor állt meg bennem az ütő. Elpillantva a túlpartra még messze volt.

 

Szűk de technikás pálya a száguldáshoz.

 

A hullámok arra egyre nagyobbak voltak és amit ott láttam az sem villanyozott fel igazából. A part ott meredek sziklás, szegélyt mutatott a hullámok magasra fröccsenve fehéren csapódtak szét annak kövein. Azonnal széllel szembe fordítottam a csónakom és nyélgázra kapcsolva pörgettem fel a lapátokat. Egy pillanatra sem hagyhattam abba az evezést, mert az erős ellen áramlat és szél, azonnal megtörte volna a lendületemet. Minden hullámvölgy után a soron következő hullám a csónak orrán és a málhám tetején átcsapva az arcomba vágott, de nem érdekelt, itt most komoly tétről volt szó. Sok-sok percnek tűnt mire araszolva elértem a part menti szélárnyékos zónát. Megnyugtató volt, mikor újra megláttam a meder alját. Volt vagy 5 centi víz a csónakom alján, de úgy voltam vele ettől is csak stabilabb leszek. A szélvíz tükörsima vizén komótosan lapátoltam tovább. Elővettem a térképet és megnéztem rajta mi vár még rám. Sajnos a tó nyugati oldalán három nagy, több tíz hektáros kiöblösödés is van egy-egy meredeken benyúló félsziget csúccsal közrefogva. Gyönyörködtem a tájban. A partot meredek sziklafalak szegélyezték, felettük nyírfa ligetekkel. Szememmel halakat kerestem a több méteres kristálytiszta vízben, de sehol sem láttam. Az első öböl volt a legkisebb, így az bár szeles volt egy köztes kis sziget megtörte azt, így két részletben letudtam, bár nem mondom azt, hogy nem izgultam. Kilométereket eveztem, mire elértem a második öböl bejáratát. Már amikor közeledtem akkor felállt a szőr a hátamon. Egy sziklaoromig tartott a tükörvíz, azon túl, pedig viharosan tajtékzott. Éles határvonalat képezve szinte hasított. Itt vissza kellett volna fordulnom ahhoz és vagy egy kilométert evezni, hogy partra tudjam tenni a csónakot.

 

Rövid navigáció. Hol is tartok most?

 

Nem volt kedvem hozzá, úgy voltam vele egy próbát megér és ha nem akkor kihátrálunk valahogy. Nem volt egyszerű, de megint felpörgetve a lapátot széllel szemben haladva leküzdöttem a közel kétszáz méter széles öböl bejáratot. A soron következő alig egy kilométer múlva következett. Itt már a bejárat közel 300 méter széles volt és egy irdatlan nagy öblöt nyitott a tóba. Itt sem akartam a part mellett kerülni, így abba  a part mentén hosszan beevezve, szó szerint lendületet vettem. Ha nem teszem a szél messze besodor a nyílt vízre és a túloldali félsziget csúcsot soha nem érem el.  Kihasználva a szelet parittyaként repített kifelé. Nekem csak lapátolnom kellett, hogy leküzdjem a távolságot. Félúton jutottam arra a pontra amikor úgy éreztem nem kellett volna belevágni. A csónakom keresztben a széllel, a hullámokra. A hullámok élén táncolva. Hol jobbra, hol balra billenve egyensúlyoztam és már azon voltam meg kellene fordulnom, de túl kockázatosnak ítéltem meg ezt a manővert, hiszen alig tudtam az egyensúlyomat tartani. Bíztam abban, hogy ha már eddig eljutottam akkor ki is jutok belőle, csak mindent úgy kell csinálnom ahogy eddig. Hihetetlen megnyugvás öntött el amikor végre elértem a félszigetcsúcs szikláit. Itt még vigyázva elmanővereztem a víz alatti szikla csapdák között, majd csendes vizekre értem. Innentől kezdve már simán vitt az utam a tó alsó végébe.

 

Erre már szélesebb és akadálymentes volt a pálya.

 

Ez a vízgyűjtő medence már több patak, folyó vizét befogadta. A nagy tó alatt egy kisebb található néhány száz méterrel. A kettőt egy átfolyás köti össze, mely itt már elég tágas. A térkép szintkülönbséget jelzett a két tó tükre között. Csak az nem mindegy ilyenkor, hogy az a néhány méter milyen hosszú szakaszon oszlik el az átfolyásban. Kiszálltam és előre mentem megnézni. És ha már kiszálltam vittem magammal a botomat is, hátha tudok fogni valamit ebédre.

 

Így vitorlázik egy Magyar Lappföldön. Később már nem mosolyogtam ennyit.

 

Az első dobás mint mindig itt is sikeres volt és nimfával azonnal kipenderítettem egy 45 -ös pért, amit kilenc másik társa is követett. Ezek megfogásával fel is térképeztem az átfolyást. Maradtam volna még, de irtózatosan fáztam. Hat fok volt és rendkívül erős szél. Az első halat eltettem, majd csónakba ülve repültem le a rapid habjain. Az alsó tó felső része viszonylag csendes volt, de ahogy kitágult a meder, úgy erősödtek a hullámok.

 

Új táborhelyem a zöldelő, de fátlan dombok között.

 

Nem tudtam tartani a pozíciómat, a szél tolt a keleti part irányába. Pillanatok alatt ki is értem és a csónakommal együtt a part köveknek csapkodott. Nem tudtam eltávolodni a parttól akárhogy is próbálkoztam, így kiszálltam elcsomagoltam a kis tutajom, majd gyalog folytattam utam egy hegygerincen átkelve. A nap hátralévő részében a táborépítés és főzés kötötte le az időmet. Sajnos belátható távolságon belül csupán egyetlen nyírfa árválkodott, az is több mint 400 méterre a sátramtól. Ennek kérgétől függött az itt eltölthető időm mértéke. Tüzelőnek itt egy derékig felnövő boróka féle elszáradt hajtásait használtam. Még élete során eldobja kérgét, így a csupasz fás rész gyorsan szárad eső után. Magas gyanta tartalma révén pedig könnyen tüzet fog és magas hőértékkel lángol. Egyetlen hátránya van, éspedig az, hogy igen rideg és pattanva, élesen hasadva törik. A visszacsapástól megfájdulnak az ember ujjai és meg is vágja magát vele. Érdemes hozzá kesztyűt húzni! Horgászni már nem igazán volt kedvem. Több mint 15 km-t tettem meg, ami most nem csak fizikailag, de idegileg is megterhelő volt.

 

 

 

Tízedik nap a tundrán.

 

Az este a szélirány felől a takaróponyvával szélárnyékot teremtettem és kövekkel azt és a sátramat is megterheltem. Viharos szélben feküdtem el és abban telt el az egész éjszakám. A ponyva folyamatosan csattogott, nem sok nyugalmat hagyva számomra. A hőmérséklet igen fogcsikorgató volt, még kilenc órakor is amikor összekészülődtem és elhagytam a tábort. A kesztyűmet is fel kellett vennem, de most nem a szúnyogok miatt. A metsző szélben ujjaim teljesen elgémberedtek. Az aznapi haditerv csukázás volt. Ehhez az ép aktuális időjárási viszonyok nem voltak kedvezőek, de ez van. Szállásterületnek azért ezt a helyet választottam, mivel egyrészt ez az eredeti tervek között is szerepelt a kivonulás során, másrészt itt egy igen tágas folyó és az azt körülvevő tavak sokasága veszi körül, melyek kapcsolatban vannak egymással. A térkép szerint egy kis árok kanyarog az egyik nagyobb tó mentén a mocsárban és ugyanúgy mint ahol már jártam, több kis lyukat fűz össze. Bíztam benne, hogy ismét jót csukázhatok majd. Átkeltem a nagy folyón, majd a tó déli oldalán kerülve kutattam fel a térképen látott kis kék kacskaringós vonalat.

 

Tágas folyó a zöld dombok között.

 

Utam egy mocsaras zsombékos területen vitt át. Sok helyen éreztem, hogy lebegő tőzeg rétegen járok, így igen óvatosan lépdeltem. Megtaláltam amit kerestem. A valóságban egy igen tágas, emiatt igen szeles csatorna ág fogadott, erősen háborgó vízzel. Gyönyörűen tiszta vize belátást engedett fűszerű növénnyel borított aljzatára. Mélynek látszott ezért nem is próbáltam bele lépni. A partról dobálva kezdtem a csukák felkutatását. Igazi csukaparadicsomnak tűnt a hely, csak ép a csukák hiányoztak belőle. Már túl voltam a sokadik dobáson, meg annál is többön, de még csak egy érintést sem tapasztaltam. Pedig a terepet elnézve úgy voltam, hogy most, na most fogja elkapni valami, de mégse. Folyamatosan haladtam befelé a mocsárba követve a part vonalát, amíg egy keskenyebb azonban átkelésre alkalmatlan mellékághoz nem értem. Itt követtem ennek vonalát és orsó dobásokkal küldtem el magam elé 9-10 méterre a legyet, majd húztam magam felé botspiccel, előugró halra vadászva. Úgy 200 métert haladtam befelé. A meder hol összeszűkült, hol kitágult, de halat nem adott, de jelét sem mutatta. Reménytelennek tűnt a dolog.

 

Itt nem akad el az ember a háta mögött.

 

A szél is csak egyre viharosabb lett, így le kellett mondani a csukás álmokról és szélárnyékosabb több eredménnyel kecsegtető elfoglaltságot kellett, hogy kerítsek magamnak. Ezt pedig a folyó adta meg. Kiutat találtam a mocsárból, majd leballagtam a partjára. Menet közben a kisebb tavakban még próbálkoztam, de azok sem adtak nekem halat. Végül a nagy folyón a tábortól lefelé kb. 600 méterre lévő rapidnál értem ki. A megszaladó víz előtt lévő mélyebb, de emelkedő gödrök mindig jó haltartó helyek és ez itt sem volt másként. Beállva rögtön az első dobás halat adott. Nem is kicsit. Egy 45 -ös pér jött nimfára, majd követték a cimborái is hasonló méretben. Szedegetést is láttam ezért száraz légyre váltva a Goddardot úsztattam nekik, mivel ez több élvezetet nyújt számomra is. Érdekes volt azonban, hogy a széltől fodrozódó felszínen a szabadon sodratott légy nem mozgatta meg őket. Csupán a megtartott, a víz felszínén keresztbe szánkázóra nyúltak fel. Nem is akárhogyan. Mint a mágnes úgy vonzotta őket a felszínre, igen látványos kapásokat produkálva. Csak úgy repültek ki a nagy sprint hevében a vízből, gyönyörű szaltók közepette elragadva a legyem. Tetszett a dolog, bár ez a klasszikus száraz legyezéstől igen távol áll.

 

 

A vízben állva ép egy tekintélyes pérrel vívtam harcot amikor elpillantva folyásnak felfelé tekintetem megakadt valami nem oda illőn. Egy ember volt. Ember. Már vagy másfél hete nem láttam élő embert. Nem tudom elmagyarázni az érzést, ezt csak az ismeri aki volt már magában ennyi ideig. Egy packraft csónakkal közeledett felém. Hangosan ráköszöntem, melyet azonnal barátságos mosoly mellett viszonzott is. Egy az ötvenes éveiben lévő ősz szakálas úr volt. Norvégül odaszólt valamit, amit nem értettem. Amint tudomására hoztam, hogy nem értem, mert magyar vagyok, azonnal angolra váltva elismerését adta a szép fogásért, majd irányt váltva odalapátolt hozzám. Elmondta, hogy három napja kelt útra. Kerékpárral ment be a vadonba és csónakjával haladva fog a folyón vissza jutni az emberek lakta zónába. Ő is végig járta a tavat amit én, és a szél miatt ugyanúgy veszélyesnek ítélte, de vártak rá a 60 km-el lejjebb lévő hatalmas és veszélyes rapidok. Számára ez a szórakozás. Nem volt társa, segítsége. Nem kis bátorság és elszántság kell az ő korában ehhez. Búcsút intett, majd tovább gördült a folyó habjain. Egy újabbat dobva és utána pillantva még felötlött bennem a gondolat, hogy úgy néz ki nem csak nekem ment el az eszem. Bár a skandináv szokásokat ismerve, ez náluk természetes dolog. A váratlan vendég nem vette el a halak kapókedvét. 17 pért vadásztam össze egy alig 80 méteres szakaszon a rapidig, majd megfordultam és folyásnak szembe mentem tovább a tábor irányába. A folyó medre itt igen széles volt, a víz csak áramlott, de nem folyt a medrében.

 

Ezek a részek csak steammer -rel adtak halat.

 

Szélét sásos növényzet szegéjezte néhol több méter szélességben. Ebben captattam felfelé, hátha kiugraszthatok belőle egy csukát amire majd dobhatok. Már majdnem elértem a felső rapidot amikor végre egy olyan másfél kilós forma kirebbent a zöldségből. Azonnal rádobtam. Csak ne lennének ennyire kiszámíthatóak. Kb. másfél méter bevontatás után már el is kapta a streamer -t, maj szépen ki is lett terelve. Utána még a rapid alján próbáltam streamer -rel pisztrángozni, de most is csak péreket adott a víz. Elment megint egy nap. 17 órakor értem a táborhoz. Az ebédem és a vacsorám egyszerre készítettem el. Az ebédem elfogyasztása után a vacsorára szánt ételt a tűzrakó hely meleg hamujába helyeztem és letakartam, majd elléptem horgászni. Messze nem mentem a tábor felett lévő folyószakaszt választottam azon a pontján ahol az egy tóból kiér. Itt a meder kb. 60 méter hosszan emelkedik felfelé és a víz színe alatt a sekélyedő árok egyenletesen szűkül a folyásnak lefelé haladva.

 

A tűzvörös 6-os Wooly bugger -t se hagyták érintetlenül.

 

Láttam már ilyet sok helyen, így biztos voltam benne, hogy nem fog cserben hagyni. A tavi halak itt tobzódtak a sodrás által csapdába esett rovarokra vadászva. Szedegetések árultál el a helyzetüket, így nem volt nehéz a módszer kiválasztása sem. Maradt a Goddard. Érdekes volt, hogy más helyszíneken tapasztaltakhoz hasonlóan, amint elállt a szél csak a halott sodratás hozott eredményt, de amint újra megindult a fodrozódás, abban a pillanatban a csúsztatott járt nagyobb sikerrel.

 

Egy 54 -es szárazra.

 

Több tegzest is láttam szaladgálni a vízen, talán ép ezért ingerelte ez őket. A tó felöli felső sötét mély szakasz adta a nagyobb termetesebb halakat. Itt végre sikerült egy korosabb példányt horogra csábítani. 54cm -es hosszal ez már mindent vitt. Az aznapi 35. hal megfogását követően este fél kilenckor abbahagytam a halak háborgatását. Nagyon fáztam már. Ujjaim teljesen elgémberedtek, orrom csöpögőssé vált. A hideg szél teljesen kikészített aznap.

 

 

 

Tizenegyedik nap a tundrán.

 

Szép tiszta ám megint igen szeles napra ébredtem. Kihasználva a szép időt elvégeztem a nagymosást. Beüzemeltem a tábori mosógépet és illatossá varázsoltam a teleizzadt pólókat és zoknikat. Erre a napra nagyszabású tervem volt. Táborhelyemtől közel hat kilométerre egy más vízgyűjtőből táplálkozó folyócska húzódik meg az azt körülvevő dombok között. Ez is szerepelt a bakancslistán amiért ide jöttem, de ezt is a visszafele vezető útra tartogattam. Piszkálta a fantáziámat, mert magasabban fekvő területekről, tavakból nyerte a vizét és reményeim szerint talán találok benne majd pisztrángot. Nem volt számomra ismert a folyó jellege, csak azt amit még otthon a műhold képeken láttam belőle. Felpakoltam, majd irány át a tundrán. Mint egy nyíl úgy szeltem keresztül a zöldellő tájat. Előbb a nagy folyón, majd a mocsáron, aztán dombra fel, dombról le.

 

Nagymosás a tábori mosógéppel. Mosószeres vízzel feltöltött és lezárt vízhatlan zsákban rázzuk és forgatjuk a ruhát. 

 

A dombokon volt haladni a legkényelmesebb. Itt nem voltak kövek, sem törpenyír se semmi amibe botladozzak, csupán az általam csak "tőzeggyurmának" elnevezett puha talaj a homokon. Itt ott hevert a földön néhány hófehér napszítta  rénszarvas agancs. Mint a dinoszauruszok csontjai, egy letűnt kor emlékeiként hevertek szerte szét kibukkanva a zöld tengerből, hirdetve azt, hogy valaha éltek itt rének.

 

Egy újabb csont a "tőzeggyurmán".

 

Még mindig nem láttam egyet sem pedig már több tíz négyzetkilométert bejártam, beláttam.  Gyorsan közeledtem a célom felé. A táj nem változott, csak újabbnál újabb virágokat pillantottam meg itt ott amilyeneket még nem láttam. Elérve a folyót semmi különöset nem láttam benne. Ugyanolyan volt mint amiket eddig is láttam. Széltére, esésére, jellegére a nevesincs folyóra emlékeztetett, csak ennek kisebb volt a vízhozama és nem voltak mély gödrei.

 

A legnagyobb élő állat amivel utam során találkoztam. Hatalmas volt.

 

Az út mindössze másfél óráig tartott, de ebben benne volt az az idő is amikor egy 500 méteres dombra felkapaszkodtam csak azért, hogy haza telefonáljak páromnak az újabb helyszín változást közölni. Szegény aggódva jelölgette odahaza a térképem másolatán az útvonalamat, a táborhelyeket. Biztonsági okok miatt minden egyes nap közöltem, hogy merre leszek, mit csinálok és mikor fogok újra jelentkezni. Erre szükség volt, mivel baj esetén megkönnyíti a felkutatásomat. Többek között ezért is viselek mindig piros kabátot, vagy ha ép nem azt akkor piros softshell polárt a fekete alatt, mert egy rikító piros heverésző foltot hamarabb észre lehet venni, mint egy zöldet.

Mint kint létem során mindig, az első dobás itt is azonnal bejött. Egy 43 -as pér adta meg magát a legyem csábításának.  A második már nem hozott szerencsét, sőt az utána való sem és az azt követők sem.

 

Egy újabb folyót pipálhattam ki a bakancslistámon.

 

Dobtam vagy harmincat, de semmi. Már kezdtem azt hinni, hogy az első dobásommal kifogtam a folyó egyetlen halát. Aztán persze meg lett a második, majd újabb hosszú szünet után a harmadik. Itt már koránt sem volt akkora a halsűrűség, mint ahol a napokban jártam, de le kell hogy szögezzem a halak mérete az itt is kielégítő volt. Verik a 40-et. Az első gödröt hamar lenulláztam, majd rövid tanakodás után felfele indultam a folyáson.

Ilyen szépségek rejztőznek ebben a távoli kis folyóban.

 

Gödörről gödörre járva próbálkoztam, de csak horgásztam. halat bizony nem fogtam. Már vagy fél kilométerrel kerültem feljebb a folyáson, amikor a következő hal lerántotta a legyem a felszínről. Ez sem volt kisebb az előzőknél, sőt társa is akadt a lapos teknőbe befutó gyors víz szélén, de sajnos több nem akadt. Nem volt túl adakozó ez a folyó. Többet reméltem tőle, mivel nagyon messze van az ember lakta területektől.

 

 

Talán az lehet a probléma, hogy ezen a folyáson nincsenek tavak a folyón, így csak szezonálisan lehetnek jelen benne a nyári időszakban. Minden egyes alkalommal, amikor megszűntek a kapások a felszínen azonnal átnyergeltem a nimfára, de azzal sem tudtam több halat elővarázsolni, maximum csak egy két példány akadt még, vagy annyi sem. Végül már bő két kilométert bandukoltam el a folyóhoz történő megérkezésem pontjától amikor egy szikla szurdokhoz értem. Itt a folyó felülről egy közel 80 méter hosszú irdatlan nagy zúgón át érkezik le kb. 10 méteres szintkülönbséget esve. Alul egy tó szerű medencét alkot a szurdok meredek falai között. Sekély homokos medrébe könnyen be lehetett gázolni és már az első dobások is szép nagy halakat eredményeztek.

 

Utam egyik leglátványosabb helyszíne volt. A zúgó felső szakasza.

 

Sajnos ezek még mindig csak pérek voltak, pisztráng még véletlenül sem akadt. Még felmentem a zúgó fölötti szakaszra, de az első kétszáz méter teljesen haltalannak bizonyult, így nem folytattam tovább, hanem a prérin átvágva visszamentem a megérkezési ponthoz. Itt még eltöltöttem három órát, majd mivel az időjárás megváltozni látszott egy baljós felhőfront feltűnésével, így 19 hal megfogását elkönyvelve úgy döntöttem nem verek itt tábort, hanem visszatérek az előző helyszínre és ott folytatom. Szedtem a lábam, mert hamarabb akartam visszaérni mint ahogy a vihar befut, és ugye addig még lenne némi teendőm is ott.

 

Ez meg a közepe.

 

Fél hat volt mire visszaértem és minden újra felállt. Gyors, de kései ebédet készítettem. Megint zabkása. Elég jól megszerettem. Már a tavalyi utamon is fogyasztottam, mivel sajnos akkor nem jutottam máshoz, de most saját elhatározásból került be a készletbe. Otthon soha nem eszem ilyet. Itt viszont néhány napnyi éhezés után már nem válogat az ember. Gyakorlatilag itt a rozsdás vasszeget is meg lehetne szokni. A gyors étkezést letudva gyorsan leugrottam a halpiacra, a sátramtól alig néhány lépésre lévő tó lefolyójához. Ez már az előző map is jól muzsikált, lássuk ma mit kínál. Az első dobásra egy 37 -es, ez kicsi.

 

A halak gyönyörűek voltak.

 

Aznap sok kalóriát égettem ennél többre volt szükségem, így ment vissza. A következő meg túl nagy a maga 53 -as méretével. Ezt meghagytam magnak. Na a hatodik befutó 44, már megfelelő volt az étvágyamnak. - Még jó hogy volt miből válogatni!  Dobtam még párat mert szeretem a kerek számokat, majd a tízedik darabnál abbahagytam szegények nyaggatását. Ez volt a legnagyobb a maga 56 cm -vel. Ezzel koronáztam meg egy újabb hosszú és fárasztó napot. A vacsora készítés közben az eső is utolért. Ázva főzőcskéztem és vacsoráztam, de már a következő napon kattogott az agyam.

 

 

 

Tizenkettedik nap a tundrán.

 

Az eső miatt meleg enyhe éjszakám volt. Reggelre az ég ismét kitisztult, csak a viharos szél maradt. Idegesítő volt, hogy a kalapom állandóan lefújta a fejemről. Energia szintem a tundrabeli jégbéka segge alá zuhant. Reggel megpróbáltam felmérni hogy is állok ezzel. Alig tudtam 25 teljesen szabályos fekvőtámaszt kinyomni. Ez töredéke annak amit normál esetben teljesíteni tudok. További nagy kiruccanást nem tervezhetek,  és az élelmiszer fejadagomat is csökkentenem kell, tartalékolva azt a kiútra szánt napokra. Több halat és bogyót kell fogyasztanom. úgy gondoltam, hogy egy közel másfél kilométerre lévő két tó közötti átfolyás még belefér. Reggeli után bele is vágtam az útba. Átvágtam a mögöttem lévő hegyen, hogy rövidítsek.

 

Itt repül a meglepetés!

 

Itt a nyugati lejtőn kék áfonya telepeket találtam foltokban, melyekből csipegettem kicsit, majd leereszkedtem a tavak menti mocsárba. Vittem a csukázó szetet, hátha hasznát vehetem. A tópart felső része sásos partszegéllyel rendelkezett. Itt a vízbe ereszkedtem és a sásban lopakodva próbáltam csukát találni. Úgy 100 méter tocsogás után ugrott ki az első. Úgy másfél kilós lehetett. Kiszaladt a nyílt vízre. Megvagy komám! és már dobtam is. Hát dobtam még vagy nyolcat mire végre rászánta magát a kapásra, de nem akadt fenn. A következőre megint kapás, de megint nem akadt. Ellenőriztem a horgot, nem -e esetleg kicsorbult a köveken, de nem. Rossz helyre akadhatott? Újabb próba, újabb sikertelen akasztás. A kis jószág ott loholt előttem a streamer után de nem tudott fennakadni rajta, míg végül megunta. - Semmi gond, jövök én még erre! Tovább léptem és csörtetve haladtam a parti susnyásban, de több csukát már nem láttam. Felötlött bennem, hogy talán ott lehetnek, ahol a táplálék halak tobzódnak, ez pedig a tóba beömlő átfolyásnál lehet.

 

Az átfolyásban!

 

Elérve azt legyező szerűen pásztáztam át a mély limányos gödröt, de csak pérek támadták a nagy rikító pamacsot. Fél óra erőlködés és a pérek elülő érdeklődését követően váltottam. Szárazléggyel pérezésbe fogtam, mert azok legalább itt voltak és aktívnak látszottak. Az első halam egy 54 cm-es volt. Jól alakul a napom gondoltam és már jött is a következő, ami alig öt centivel maradt el attól. Két dobásból kettő, majd a harmadik sem jött ki üresen. Ez egy 46 -os jószág volt. Kezdtem élvezni a dolgot, beindult a móka. Bár a kapások fokozatosan ritkultak, de a méret az maradt. Szép nagy jószágokat adott  a befolyó. Miután itt leürült a polc feljebb mentem az átfolyó robogó vizéhez. Itt is szárazzal indítottam, de nem hozott igazán nagy sikert, ezért a nimfázásra váltottam, ami meghozta a halak kapókedvét. A méretben itt már nagyobb volt a szórás. A mérleg a  35-40 cm közöttiek javára billent. Majd végül csoda történt. Az egyik akasztásom tettese eddig nem tapasztalt harci stílusban próbált kereket oldani.

 

Gyüjtögetés a mocsárban.

 

Egy pisztráng. Nem volt nagy csupán 30 centi lehetett, de jobban örültem neki mint egy tucat nagy pérnek. Sajnos több nem akadt. Mivel nem hoztam ebédet magammal így a 24. hal megfogását követően elindultam vissza a táborhoz. Menet közben a tó menti zsombékokon ugrálva tengernyi érett mocsári szedret találtam. Nem hagyhattam ki ezt a kiadós élelem forrást. Közel egy kilót szedtem össze részben a gyomromba tömve az éhségem csillapítására, valamint a kalapomba az ebéd és vacsora mellé. Nincs adatom a kalória tartalmáról, de egy normál eper, vagy málna szemnél jóval többet tartalmazhat. Íze mint a környezete amiben él. Könyörtelenül rossz. A poshadt mandarinra emlékeztetett, csak ennek nincs valami nagy cukor tartalma. Viszont sűrű krémes állaga van, olyan mintha egy gennyzacskóra harapna az ember. De itt ez van ezt kell szeretni. Két három marék után már egészen rá lehet kattani az ízére.

 

A tundra aranyló gyümölcse a mocsári szeder.

 

Visszafele menet még ránéztem a kis csukára, hátha most már komolyan gondolja, de sajnos nem találtam már ott. Ebéd, majd új tervel álltam elő, mégpedig a tábor mellett lévő nagy kiterjedésű rapid streamer -el történő vallatását. Annak idején a Finn Poroeno folyón a pisztrángok zömében a rapidokon álltak. Lehet, hogy itt is? Ennek utána kellett hogy járjak. A rapid erősen lejtett. Ránézve nem is gondolja az ember hogy itt halak is lehetnek.  Szétterült sekély vizében a gödröket tesztelgettem sorról sorra. Egyet sem hagytam ki. Sajnos a 8 centis barna hallégy nagy gülü szemekkel csupán megint csak péreket hozott. Nem voltam vidám, de velük a napi fogást feltornáztam 43 -ra. Eljött a vacsora, majd még maradt egy órám lefekvésig, így megint a tó kifolyó árkán nyaggattam a szerencsétlen péreket. Itt még fogtam kerek tíz darabot nimfával, majd eltettem magam másnapra.

 

 

 

Tizenharmadik nap a tundrán.

 

Utolsó napom a kivonulás megkezdése előtt. Ezt a napot itt a már jól bevált helyek maradéktalan és ismételt áthorgászására szántam. A felkelő nap sugarai már a tó kifolyó árkán találtak. Intenzíven pásztáztam át a medret. Hol száraz léggyel, hol pedig nimfával. Hihetetlen mennyiségű hal volt képes a tóból ide jönni reggelizni. Szinte kiapadhatatlannak tűnt a készlet. Egyik hal jött a másik után. Megint nem kellett se jobbra se balra tipródni, csak dobni, vezetni a csalit, majd akasztani. Délig ez a rövidke szakasz összesen 47 darab pért adott ebből 8 db volt minimum 50 centi, de a maradék háromnegyedét is a 40 feletti halak adták. Igazán meglepő eredményt nyújtott ahhoz képest, hogy már napok óta rájártam a helyre.

 

 

Az ebédet követően már békén hagytam ezt a részt és elbandukoltam a folyáson lefelé néhány száz métert és az ott lévő rapidok al és felvizét horgásztam meg. A szél gorombán fújt itt is, de száraz legyezni tudtam, így azzal fésülgettem át  a medret. Nem panaszkodhatom. Bár itt is jóval többet kellett menni és dobálni egy-egy halért, de vacsoráig  fel tudtam kerekíteni az aznapi tételt 70 darabra. Soha rosszabbat!

Elégedett voltam a hellyel, a környezettel. Tökéletes volt a hely kiválasztása. Csupán az állandó erős szél keserítette meg a létemet ott, de ha csak ez az egy nehézség van akkor az ember el tudja viselni. A vacsorát követően minden apróságomat elpakoltam a málhámba, hogy másnap reggel már csak a sátrat, derékaljat és hálózsákot kelljen, mert megkezdődik a kivonulás.

 

 

 

Tizennegyedik nap a tundrán.

 

Eljött a kivonulás napja. Minden felszerelésemet elpakoltam, majd megint egy utolsó pillantást vetettem a környezetemre. Miután meggyőződtem, arról, hogy nem maradt ki semmi elindulhattam. Nagy távolság várt rám, melyet zömében mocsaras terepen és hegynek felfelé kellett megtennem. A szúnyogok ismét előbújtak és kíséretként mellém szegődve keserítették meg még jobban az amúgy is nehéz utat.  Az első domb után az azt követő völgyben egy lápmező várt rám. Igen nehezen találtam rajta átjárót, de végül egy rén csapás segített ebben. Felkapaszkodva az azt követő dombra a dombbélen északi irányba haladva egy újabb mocsaras területre értem, ahol két folyó közötti átfolyás állta utamat. Az átfolyáson egy közel kétszáz négyzetméteres tavacska volt. Gondoltam amíg kitalálom, hogyan kelek át addig dobok egy párat. Szedés törte meg a völgyben megbúvó kis tavacska víztükrét.

 

Minden völgyben lápmező várt rám és mégtöbb szúnyog.

 

Azonnal repült is érte a szárazlégy. Hamarosan le is csípte a kis harmincas pér. A következő vendégem sem volt sokkal nagyobb, de utána már nem volt követőjük. A sok sikertelen dobást követően egy bugyli csuka csábult el a száraz legyemtől, mely meglepetésként ért. Lövésem nincs mi tetszett neki benne. Ebből kiindulva streamer -rel körbedobáltam a tavat, de a nagy testvérek sajnos nem itt voltak. Nem láttam túl nagy fantáziát ebben a vízben így tovább bandukoltam. Horgászat közben találtam egy gázlót a patakon, így sikerült átvergődnöm azon. - Nagy ötlet a kamásli, gyakorlatilag a lábszárközépig érő vizen is át tud gázolni benne az ember anélkül, hogy a bakancs felső peremén beömlene a víz. Innen kezdve folyamatosan felfelé vitt az utam. Egy 600 méter magas hegy állt előttem. Nem volt célom ezen a napon kijutni, csupán csak faragni akartam a közel 30 km-es távból. Nézegettem a térképet és ez mellett a magas hegy mellett alig néhány tíz méterrel alacsonyabban egy közel 300 hektáros hegyi tó húzódik meg. Ez közel 100 méterrel magasabban van, mint azok a vizek ahol eddig jártam. Reményeim szerint ennél a tónál a szajblingot kipipálhatom majd. Verejtékes egy út volt felfelé.

 

 

A szúnyogok szerencsére elmaradtak a völgyben. Feljebb már hűvös volt nekik. Elértem a tetőt. Innen lepillantottam a tóra. Meredek lejtő vitt oda le és nekem már nem volt kedvem oda málhástól leballagni. Megváltam a zsáktól és egy bottal a kezembe leballagtam a partjára. Lefele haladva a túlsó oldalon két tipi állt. Sejtettem hogy jó helyen járok, mert bizony ez egy horgász tábor és egész biztos, hogy nem pérek miatt vannak itt, mert ha az kellene nekik akkor a folyókat vallatnák. A partra érve szétnéztem a vízen. Szélcsendes tükör víz fogadott, mely csak 20 méterrel beljebb kezdett el  fodrozódni. Valamiféle rovarok kelhettek ki, mert a tó halállományát megmozgatta. Az előttem lévő öböl felszínén innen is, onnan is loccsanások hallatszottak és látszottak is. Kiválasztottam azt a partszakaszt, ahol a legtöbb szedés jelentkezett, majd száraz legyet felrakva bedobtam és leültem a partszélre. Vártam és vártam. Közben loccs itt, loccs ott. A tekintetem nem győztem ide-oda kapni. Majd végül az én legyem is egy ilyen loccsanás áldozata lett. Bevágtam és már visított is az orsó és az elmúlt hetekben nem tapasztalt harcias kirohanás következett. Szajbling van a horgon. Rendkívüli hévvel csapkodott, pörgött, ugrált. Nem volt túl nagy, sőt az eddigi pérekhez mérten kicsi a maga kis 30 dekájával, de azokat meghazudtoló hévvel próbált szabadulni. Nem sikerült neki. Csakúgy mint a társainak. Mint korábban írtam a tavi száraz legyezés nem túl mozgalmas műsor. Itt sem volt ez másként. A halak rajokban haladva vadásztak. Hosszan elnyújtott pályán mentek körbe-körbe a parti zónát érintve.

 

Izmos kis józságok voltak.

 

A pérekkel ellentétben a sekély kristálytiszta vízben igen óvatosak voltak. Nem tolerálták a parti mozgást, de még azt sem ha felálltam. Így többnyire ülve dobtam, vártam és akasztottam, majd fárasztottam. A horgászat során egy motorcsónakra lettem figyelmes, mely nem találva a helyét föl alá száguldott a vízen néha megállva itt-ott. Négy és fél óra telt el a megérkezésem óta és ez idő alatt 11 gyönyörű szajblingot sikerült fognom 25-50dkg között. A csónak közeledett, majd mivel gondolom kicsi ez a több száz hektár és nem fér el, odaette a rossebb ahol én vagyok. Két kis öreg volt vele. Lassan odacsorogtak a közelembe, majd köszöntek. Viszonoztam. Megkérdezték láttam e táplálkozó halakat. Én közöltem velük, hogy eddig igen. Beszélgetni kezdtünk. Ők apró támolygó kanalakkal pergettek. Egész napi zsákmányuk egyetlen hal  volt. - Mondjuk ezen nem is csodálkoztam, amilyen zajosan közlekedtek. Szóba került a közlekedés és a falú távolsága. Meglepően hallottam, hogy még 23 km vár rám. Az sok egy napra, így a horgászatot azonnal abba hagytam. - Hála nekik, egyébként sem volt már mire. Elköszöntem, majd felmentem a hegytetőre a málhámhoz. Megebédeltem, majd ismét útnak indultam tovább kifelé, mert meg kívántam felezni a távolságot, hogy másnapra ne maradjon olyan sok.

 

Zöldellő holdbéli táj. Ennek is meg van a maga szépsége.

 

Úgy gondoltam már a hegy tetején vagyok, hát tévedtem. Még közel egy kilométert kaptattam az emelkedőn, mire elértem azt. Itt jobbra fordultam és beirányozva a falut elindultam felé. Innen persze még nem látszott, mert az bizony még jó pár horizonttal arrébb volt, de egyre közeledett. A sok emelkedő miatt a kompresszió kezdett elszállni a lábaimból. Egyszerűen felkeményedtek az izmaim és nem igen akartak működni. Itt mutatkozott meg a menetgyakorlatok hiánya. Minden emelkedő után le kellett már ülnöm. Egy magaslaton megpihenve visszapillantva a magam mögött hagyott útra merengtem egy kicsit. A nevesincs folyó völgyét, a körülötte lévő dombokat, hegyeket elnyeli a kékség. Lenyűgöző ez a csend, a tágas és kietlen tér. Itt nagyon kicsinek és gyengének érzi magát az ember, mert szinte elveszik ebben a hatalmas vadonban.  Eszemben jutnak az otthoni jampecok, kemény legények. Tuningolt Audi, BMW, hüvelykujj vastagságú fux a nyakukban, na meg a vagány menő duma és a hatalmas gázfröccs. Ezekhez nem kell keménynek lenni. A vadon hamar megmutatja kit milyen fából faragtak. A zord és könyörtelen időjárás, a környezet, az éhség, a fáradtság,  az elszigeteltség és magára utaltság együtt nagy próba elé állítja azt aki ilen helyre téved. Pszichikailag és fizikailag is igen megterhelő. Ezért nem ajánlom senkinek, hogy egyedül vágjon bele. Még társsal is adódhatnak gondok.  A merengésnek a kéklő hegyeken átbukó felhőfront látványa vetett végett. Mennem kellett.

 

Egy újabb vihar közeleg!

 

Távolság ide, távolság oda, a felhők gyorsabban haladnak az égen, mint én ezen a terepen. Szedtem a lábaimat, hogy még az eső megérkezte előtt fedett helyre érjek. Fejembe vettem, hogy nem felezem meg a távot és nem állítom fel a sátram, hanem kijutok a turista ösvényre, ahol Attilától elköszöntem. Ott volt egy fedett fából épült tűzrakó. A gond a távolsággal volt, no meg a közeledő esővel. Egyenletesen haladtam kifelé. Egyre jobban fáradtam. Ilyenkor már nincs igazi motiváció ami előre hajtaná az embert, mint mondjuk amikor befelé megy. Csupán rövid célt tűz maga elé, hogy ezt el kell érnem, mert ott jobb lesz mint itt. Ez szükséges, mert ha nem akkor még ennyire sem megy a dolog. Bizony hegynek felfelé lépkedve nekem is többször átvillant az agyamon, hogy de jó lenne most leülni, becsukott szemmel összekuporodni és otthon ébredni. Aztán amikor felértem és onnan lefele haladtam, elcsodálkozva a tájon megint azon járt az agyam, hova menjek jövőre. Milyen ütemben öregszem tovább, fogom -e majd bírni? Stb..

 

 

 A bakancsomban a zoknim már teljesen átázott a saját verejtékemtől, már szinte szürcsögött. Éreztem, hogy a talpam kipállott és kezdi kikezdeni a dörzsölés. Gondolkodtam a zokni cserén, de úgy voltam úgyis mindjárt ott leszek és vége. Az utolsó völgyhöz értem. Az itt lévő patakon volt a legmacerásabb átkelni ide fele jövet. Akkor levettem a málhám, átdobtam és utána ugrottam. Most egyszerűen átgázoltam rajta. Nem érdekelt, hogy vizes leszek -e vagy nem. Mentem előre mint egy tank. Feltipegtem az utolsó hegyen, majd onnan már szinte csak lefele vezetett az utam. 20 óra 30 perc volt mire megérkeztem a turista menedékhez a ráeredő esővel együtt.  Nem volt szerencsém. Nem volt bekészített tűzifa, se semmi. Ivóvizem is elfogyott és eléggé ki voltam száradva. 24 km -t tettem meg ezen a napon, de kénytelen voltam még a málhát ledobva, majd közel fél kilométert ereszkedni lefele a menedékkel szembeni völgyben lévő mocsárhoz, hogy vizet szerezzek. Patak nem volt, így az ott lévő zsombékok között merítettem meg a flakonomat.

 

 

 

Ebből inni közvetlen módon nem lehet. A visszaúton fakérget és tüzelőt gyűjtöttem. Már eléggé ráeredt mire visszaértem. A vizet felforralva teát készítettem amit a vacsora mellé el is fogyasztottam. A menedék elég érdekesen lett kialakítva. Szögletes volt, de csupán két egymásra merőleges oldala volt bedeszkázva. Két fapriccs volt a deszkafalak mellett. Egy fa asztal és az mellett egy kövekből összehordott tűzrakó. Minimális luxus. Ez itt nem a Finn vadon. Az egyik fapriccsre vackoltam be magam. Fölém függesztettem a takaró ponyvám, hogy fogja a szelet, meg a belőlem kiáramló hőt, majd durmoltam reggelig.

 

 

 

Tizenötödik nap a tundrán.

 

Reggel 8 órakor dugtam ki a fejem a hálózsákból, mert valami kellemetlent éreztem. Kinézve nem hittem a szememnek. Nem láttam el 20 métert akkora köd volt. Az orkán erejű széltől pedig vízszintesen szakadt a jégdarával keveredett eső. A kellemetlen érzést pedig a bevágó eső által eláztatott hálózsákom okozta. A takaró ponyvát a szél teljesen rám nyomta és a jelek szerint az bizony nem volt kellően vízálló. Nem igazán volt kedvem kimászni, de megtettem. Megreggeliztem. Közben tanakodtam, hogy most mit lépjek. A buszom ami visszavitt volna Altába csak másnap hajnalban indult, így addig még sok időm volt. Terveim szerint addig még szerettem volna pecázni egyet a falu melletti folyón, de ez a kellemetlen idő miatt megvalósíthatatlannak látszott. A károkat is számba vettem. Bár mindenem fedett helyen volt, de ennek ellenére ami nem a vízálló zsákokba lett elhelyezve az elázott. A bakancsomban is állt a víz. A hálózsákról és a tűzifáról nem is beszélve. A ponyvát harmadik falként felkötöztem és ez valamelyest védelmet nyújtott, de nem sokat. Viharban nem akartam elindulni így, visszabújtam a zsákba. Egy kis lyukon lestem kifelé, nézve a szél által behordott jégdara szemek pattogását az asztalon.

 

A tundra felülről. Folyók, tavak szabdalta lakatlan táj.

 

Elnyomott az álom és délben ébredtem újra. Nem változott semmi. Mindenkép el kellett induljak, mert másik menedéket kellett hogy találjak a buszváró közelében. Gázló nadrágot és esőkabátot húztam, majd felpakolva ballagni kezdtem. Nagyon kellemetlen időm volt. A kutyát nem zavarnám ki. A szél hasított, lökdösött, arcomat csípték a neki csapódó jégdara szemcsék. Komolyan el kellett gondolkozzak mit is tegyek. Ha megérkezem a faluba akkor reggelig csak nyomorúságos körülmények között elázva várakozhatok. Ennek nem láttam értelmét ezért félúton dobtam egy SMS-t Attilának, nem -e el tudna jönni értem. Azonnal válaszolt. "Öltözöm és indulok". Még három kilométert tocsogtam a sárban, majd megpillantottam a főutat és Attila is hamarosan megérkezett. Véget értek a megpróbáltatásaim!

 

Hamarosan megérkeztünk Altában, ahol meleg házban és hasonló fogadtatásban volt részem. Végre le tudtam fürdeni, le tudtam mosni a füstös mázat az arcomról, mely védelmet nyújtott a vérszívó fenevadak ellen. Igazi kiadós ebéd mellett estébe nyúlóan megvolt az élménybeszámoló is.  Jó volt újra emberek között lenni. Furcsa ennyi magányosan eltöltött nap után, de jó. Jó a magány is, mert van lehetőség arra, hogy újra önmagára találjon az ember, de ha nincs kivel osztozni, vagy megosztani az élményeket akkor az igen elkeserítő tud lenni.

 

Ismét Kafjordban, ezúttal már legyezve.

 

Kipillantva az ablakon a könyörtelen idő nem akart változni, sőt még másnap délelőtt is esett. Attilának dolgoznia kellett, így csak annyit mondott, ha gondolom, itt az autó kulcsa, menjek horgászni. Eleget áztam már, így vártam míg enyhül. Dél körül elállt az eső, így élve a lehetőséggel elmentem Kafjordba. Ezúttal a legyező bottal szerettem volna tőkehalat fogni. Kellemetlen erős szél fújt. A dagály épp akkor söpört befelé, feltöltve a fjord medrét. Egy szép 10 centis rózsaszín tengeri Clouser Minnow legyet raktam fel szép nagy fém szemekkel. Sajnos süllyedő zsinórral nem készültem erre az útra, így csak a felszínt tudtam kaparászni. Igen nehéz volt szélben dobni, főleg szembe vele. Igazi kínlódás. Az eső is ráeredt ismét és kegyetlen hideg lett. A híd alá húzódtam és a sodrásra keresztbe dobva merítettem el a legyet, majd cincáltam befelé. Közben néztem, hogy egy kb. 8. hónapban lévő kismama két csöpp gyermekével, hogy állják a sarat kinn az esőn egy szál pulóverben és mindhárman pergetnek. - Hiába, ez csak megszokás kérdése. Én maradtam a híd alatt és ott próbáltam kitartani. A sok csápolás eredménye csupán egy 60-70 dkg körüli pollack volt. Nem túl sok, de nem is igazán nagy, de léggyel ejtettem el. Aztán a megerősödő szél még jobban lehetetlenné tette a mókát és a híd alatt sem leltem emiatt már menedéket az eső elől, így szégyen szemre én távoztam a partról elsőként. A kismama és a gyerekek pedig kitartóan folytatták tovább.

 

Nem tudott jó idő lenni. Viharos szél és eső zavarta a szórakozást.

 

Az este beszélgetéssel telt ismét, majd másnap délelőtt búcsút vettem vendéglátóimtól.  Sokat köszönhetek nekik. Kényelmesebbé, könnyebbé tették az utazásom, ezt külön köszönöm nekik!

Szidi még csomagolt egy halom szendvicset nekem az útra és kivitt a reptérre, majd egy hosszú egész napos út után másnap hajnalra hazaértem.

 

Szidónia, Barnabás, Attila és én.

Köszönöm!

 

 

Összegzés.

 

Végül 82 km-t tettem meg önerőből egy kisebb kört leírva a vadonban a 36 kilógrammos felszereléssel. Ebből 64 -et gyalogosan túrázva és 18 km-t  pedig pacraft csónakkal. A fizikai felkészüléssel hibáztam, de többet nem követem el ezt a hibát. Szükség van a futásra, a kerekezésre a jó keringés fenntartásához és az állóképesség fejlesztéséhez, de az nem elégséges. Meg kell találnom az egyensúlyt, hogy a málhás menetgyakorlatok elegendőek legyenek, de ne okozzanak károsodást. Ez lesz a jövő kihívása számomra, hiszen még hosszú a bakancslistám. Összességében a túra végül jól alakult. Bár nem kimondottan pér horgászatra indultam és a szajblingok, de főként a pisztrángok elmaradtak, de közel annyit, vagy több halat sikerült fognom, mint az eddigi túráimon összesen. Ráadásul igen tekintélyes átlagsúlyban és méretben. Látványosság szempontjából a táj nem volt annyira lenyűgöző mint ahol eddig jártam, de lehet, hogy csupán a tavalyi út környezete után tűnt sivárnak és egyhangúnak. Az bizonyos, hogy a tajga béli táj a sziklaormaival, kanyonjaival festőibb, de a tundrának is meg vannak a szépségei. Számomra a vadon feeling -et a rén kerítés rombolta kissé, mely a kínai nagy falhoz hasonlóan több tíz kilométer hosszan szelte át az itteni vadont, de ilyet láttam már a Finneknél is. Hogy mi értelme van, nem tudom, erre csak a Számik tudnának választ adni. Rénszarvast sajnos most nem láttam. Bár a korábbi útjaimon csak a gond volt velük, de legalább élmény dússá tették a napjaimat és volt társaságom. Most semmi.

 

 

A térképem alapján egy igen kis részletét láttam ennek a területnek. Még több tucat vízfolyás, tó maradt, ami piszkálja a fantáziámat, így ha még bírom erővel és egészséggel valószínű, hogy visszatérek. Ha nem előbb, hát utóbb.

 

Köszönöm hogy velem tartottak!

 

Janess

• Kezdőlap
• Sió csatorna
• Utazások
  • Hazai vizeken
  • Külföldi horgászutazások
    • HORGÁSZ KALANDTÚRÁK
      • Út a tundrán át IV. Finnmark 2019.
      • Út a tundrán át III. Finnmark 2017.
      • Út a tajgán át 2016
      • Lappföldi tundra túra 2015
      • Lappföldi tundra túra 2012
    • Szlovénia 2013
    • Lengyelország Bialka 2004
    • Dunajeci horgásztúra 2003
    • Szlovák horgásztúra 2002
    • Erdélyi horgásztúra 2001
• Kép és Videó galéria

Keresés

Marx körút 19
Felsőnyék
7099

+36.304191563

janess@freemail.hu